Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-392

392. országos ülés 190b márczíus 3-án, csüíörtÖkÖií. 367 Ez a mi judikaturánk, és a mikor naprólnapra látjuk az ország elkeseredését és felháborodását e miatt, akkor a kormányférfiaknak nincsen idejük arra, hogy ezeken a bajokon segítsenek, és az a katonai büntető perrendtartás 36 évi vajúdás daczára sem tud megszületni. Ez volt mára kitűzött feladatom; rá akartam mutatni arra, hogy a mai katonai igazságszolgáltatást tovább fentartani nem lehei. Konkrét adatokkal álltam elő és egy kéréssel járulok a honvédelmi miniszter úrhoz és általa a kormányhoz. Nem akarok izgatni. A miniszterelnök ur előbbi beszédében azt mondotta, hogy ezek a kihágások nagyrészt az ellenzék állásfoglalásának következményei. Nohát ebben nincsen igaza, nincs pedig azért, mert ne tartották volna vissza ezeket a katonákat jogtalanul, a törvény ellenére, bocsátottak volna őket haza. Ha pedig a kormány nem tudott ujonczokat kapni, hagyta volna el a helyét és engedte volna át olyanoknak, a kik képesek a kérdést megoldani. De az nem eljárás és Magyarországon kivül sehol a világon meg nem történhetnék, hogy egy kormány, a melynek nincsenek meg az eszközei, hónapokig itt üljön a törvényhozás és az ország nyakán a nélkül, hogy valamit tenne. Azt mondják a t. kormányférfiak, hogy az obstrukczió akadályozta meg őket tevékenységükben. De száz és száz kérdés van, a melynek végére járhattak volna és a melyet megoldhattak volna. Miért nem oldották meg a katonai igazságszolgáltatás égető kérdését? Mi akadályozta őket ebben? Semmi egyéb, mint az, hogy nincs bátorságuk, nincsen merszük arra, hogy komolyan és erélyesen lábra álljanak és követeljék Bécsben, hogy a magyar igazságszolgáltatás csak magyar lehet, és hogy Magyarországon másképen, mint magyar nyelven igazságot mérni nem lehet és nem szabad. Volna, t, képviselőház, e kérdésnek egész konglomerátuma, a melyet meg lehetett volna oldani ezen idő alatt. Mi akadályozta a kormányt és a minisztériumot abban, hogy a zászlókérdést megoldja? Hisz ott van a mi magyar zászlónk. Nem kell egyebet tenni, csak annyi zászlót kiadatni, a hány ezred van, kicserélni a zászlókat, elvenni a régieket és odaadni az uj zászlókat. Mi akadályozta meg azután a kormányt a jelvénykérdés megoldásában? Meg van az már régóta oldva, megvan a mi magyar állami jelvényünk, tessék odaadni a hadseregnek, hogy ezután azt kövessók. Ugron Gábor t. képviselőtársam a delegáczióban rámutatott ezekre a kérdésekre és hivatkozott a legelső hadügyi előadóra ebben a képviselőházban, Kerkapoly Károlyra, a ki megmondotta, hogy (olvassa): »A hadsereg közössége nem akadály abban, hogy annak magyar része a magyar szellemet, a magyar öntudatot, a magyar jelleget abban meg ne tartsa; nem akadály abban, hogy a csata veszélyei közt a haza jelvényeinek szemlélésébői merítsen lelkesedést ós tudja, hogy az a dicsőség, a melyet a harcztéren szerez, egyszersmind hazájának dicsősége*. Az első hadügyi előadó hirdette ezeket az igéket, s ma 36 esztendő után, ha megkérdezem a t. hadügyi előadó urat, azt mondja, hogy ebben a kérdésben választ nem adhat, mert ezek a kérdések még megoldva nincsenek. Tehát 36 esztendőn keresztül nem tudták megoldani ezeket a kérdéseket, holott a megoldásnak egy lehetősége van, hogy t. i. minden állam a maga hadseregének a maga jelvényeit adja. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Én nem tagadom, hogy mi a magunk részéről is — én különösen — szeretnénk, ha ezek a mai állapotok már szanálva volnának, ha már a parlnmentnek nyugodt tárgyalási menete ismét visszatérhetne, ha elővehetnők azokat a javaslatokat, a melyek az ország érdekében égetően szükségesek, de másrészről tudom, hogy annak semmi akadálya nincs, csak adják meg a nemzetnek a mi a nemzeté, a mint megadják a császárnak azt, a mi a császáré. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Mihelyt erre a lépésre rászánták magukat, abban a perczben ezek a kérdések meg vannak oldva. (Uqy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ugron Gábor a delegáczióban megmondotta, hogy végét lehet vehetni ezen közjogi harczoknak azonnal, mihelyt az államiságnak mindazon szervével, jelvényével és hatalmával ruházzák fel az országot, a melylyel egy államnak birnia kell. És, t. ház, midőn igy rámutattak arra, hogy mit kell tenni, midőn tudjuk, hogy sem ebben a házban, sem azon kivül nincs magyar ember, a ki máskép gondolkodnék, a ki más óhajtásokat táplálna: akkor nincs és nem lehet semmi akadálya annak, hogy meg ne valósítsuk ezeket a kívánságokat, a minek egyetlenegy feltétele van, az, hogy önök akarják és merjék kimondani azt, a mit a szivükben éreznek. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Eitner Zsigmond: Ha merték volna, akkor már megvolna! Nessi Pál: Befejezem beszédemet azzal a kéréssel, hogy a t, miniszter ur kegyeskedjék ezeket a dolgokat szivére venni, kegyeskedjék a három éven túl visszatartott katonák ügyét igazán gondoskodása tárgyává tenni és kegyeskedjék mindent elkövetni, hogy azok az igazán már a mai század szellemének meg nem felelő, de a tényekkel is arányban nem álló szigorú büntetések enyhittessenek és kegyeskedjék felemelni az ő hathatós szavát ott a trón előtt, hogy azok az emberek, kik ilyen módon büntettettek, kegyelmet nyerjenek. (Elénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) És, t. miniszter ur, ha valami képes az ország hangulatát megváltoztatni, akkor ez a kegyelmi tény volna az, melyért az egész ország tapsai kísérnék a miniszter urat, a mennyiben érzi az egész ország lakossága, hogy ez az Ítélet