Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-378
,37ö. országos ülés 1904- január 18-án, hétfőn. 23 ban teljesen azon a vágáson hahtd, a melyen elődei haladtak, s a mely mindig kiegyenlíthetetlen ellenmondásban állott Magyarországnak a hadseregre vonatkozó jogaival, s a melyet mi itt, a meddig csak erőnk engedi, akár most, akár később, de mindig törni, zúzni, az ellen állást foglalni fogunk. (Helyeslés balfelöl.) Mert lehetetlen az, hogy mikor Magyarország egész közjogi története, a hadseregre vonatkozó története, összes törvényeink, az 1867-iki törvény és megelőző törvényeink is, kétségtelenné teszik azt, hogy Magyarország hadügye önálló és Magyarországnak magyar hadserege van, hogy akkor akadhasson akár katona, akár miniszter, akármilyen miniszter és akármilyen katona, a ki ezzel szembeszáll. A t. hadügyminiszter úrról különben azt mondják, hogy eszes ember, jó katona. A magam részéről nem tudom ezt konczedálni, mert a ki 48 órán belül kénytelen a maga beszédét revokálni, kénytelen egy másik beszédet mondani, s abban sem találja el az igazságot, arról a miniszterről én tényleg nem ismerhetem el, hogy valami eszes ember, de azt sem ismerhetem el, hogy jó katona, mert hiszen a katonának elsőrangú kötelessége, hogy egyeneslelkü legyen, a tisztelt miniszter ur pedig ezzel a kifogásolt beszédével tényleg a legravaszabb kinai diplomatának bizonyult, s nem mutatta azt a katonai egyenességet, a melyet egy katonától megkövetelünk és a mely egy katonának tulajdonsága szokott lenni. Tehát a miniszter ur beszédének második részében sem volt szerencsésebb, mert itt meg már a magyar államnyelvvel kezd háborút. A miniszter ur a nyelvkérdésre vonatkozó beszédének második részében azt mondja, hogy ha vizsgálja a nyelvkérdést, akkor a vezényleti és szolgálati nyelv között egyrészről s az ezrednyelvek között másrészről különbséget kell tenni. Az egységes vezérleti és szolgálati nyelv szerinte nemcsak czélszerü, hanem feltétlenül szükséges. Emliti a miniszter ur, hogy Deák és Andrássy hasonlóképen fényesen mutatták be ennek szükségességét. Hivatkozik azután a miniszter ur arra, hogy a nyelvegység a parancskiadás stb. szempontjából miért szükséges. Hát, t. ház, távol áll tőlem, hogy a beszéd felolvasásával a t. ház figyelmét igénybe vegyem, mert ez egyrészt ismeretes is már, de másrészt nem is tartom szükségesnek, azonban tiltakoznom kell a hadügyminiszter urnak a magyar államnyelv ellen s egyáltalában a nyelvkérdésben mondott beszéde ellen is, mert a miniszter ur teljesen helytelenül disztingvál, a mikor szolgálati nyelvről beszél az ezred-nyelvvel ellentétben, s illetőleg, a mikor a kettő között kontradistinkcziót tesz, mert hiszen az legelső distinkczió: az állam- és ezred-nyelv közötti distinkczió. Ha ő a nyelvről beszélt, nem lett volna neki szabad hallgatással mellőzni Magyarország államnyelvét, még kevésbbé lett volna szabad Magyarország államnyelvét ezrednyelvvé degradálni. És minthogy ezt a miniszter ur mégis megtette, e tekintetben ő is azon szürke hagyomány további folytatójának bizonyult és kétségtelen, hogy ebben is a magyar közjogba ütközött. Bármennyire igyekezzék ugyanis a miniszter ur, vagy bárki is a mellett sikra szállani, hogy jogilag nem a magyar nyelvnek kellene a magyar hadsereg szolgálati és vezényleti nyelvének lenni, és bármennyire is igyekezzenek bebizonyítani, hogy ez a nyelv lehet más is, ezt az álláspontot sem azzal, hogy fejedelmi joggá teszszük a nyelvkérdést, sem máskép fentartani nem lehet, mert hiszen Magyarország államisága és egész történelme a legerősebb czáfolatot fogja képezni abban a tekintetben, hogy a magyar államiryelvet a hadseregben mellőzni lehetne, és mindig a mellett fog tanúskodni, hogy az az álláspont, mint hogyha a német nyelv jogosan alkalmaztatnék a közös hadsereg szolgálati nyelvéül, mindig helytelen volt és helytelen is marad. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) T. ház! Már többen felhozták, hogy a hadügyminiszter ur helytelenül érvelt Deák Ferencz és gr. Andrássy Gyula beszédeivel. Én is igy tudom, — bizonyára vannak nálamnál különb ismerői is ezen két államférfiú beszédének — hogy Deák Ferencz soha, Andrássy Gyula pedig egyszer: az 1889-iki véderővita alkalmával csak röviden és tisztán csak czélszerüségi szempontból érintette a szolgálati nyelvet, akkor is csak egy bizottságban. Nem igaz tehát az, a mit a hadügyminiszter ur mondott, hogy t. i. Magyarországnak két ilyen kiváló államférfia, mint a minő Deák Ferencz és Andrássy Gyula volt, német szolgálati nyelvnek valaha pártjára kelt volna; különösen pedig helytelen, — és ezt hangsúlyozom a magam részéről — mintha ez a két férfiú a német nyelvet jogosnak ismerte volna el. Tisztán czélszerü ségi szempontból volt szó, maga Andrássy is 1889-ben csak a czéiszerüségi szempontról beszélt, és azt mondotta, hogy azért czélszerü a német szolgálati nyelv, mert két nyelvet tudni ma minden embernek helyes, az emeli a műveltséget, nem helytelen tehát, ha magyar ifjú is megtanul egy másik nyelvet, és ha bizonyos kényszereszközök is alkalmazásba vétetnek a végből, hogy az ujonczok és egyáltalában a magyar hadsereg tagjai a német nyelvet megtanulják. De gr. Andrássy Gyula egy halavány jottával sem helyezkedett azon álláspontra, mint hogyha ez jogos vagy törvényes lenne, sőt ellenkezőleg — mint mondám — tisztán a czéiszerüségi szempont lebegett előtte. De azután, t. képviselőház, hogy maga az egységesség sem szükséges, annak bizonyságául egész röviden csak arra kivánok rámutatni, hogy volt olyan idő, a mikor az osztrák és a magyar hadseregben nem volt a szolgálati nyelv egységes. Ott volt például a II. József előtti kor-