Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-386
230 386. országos ülés 190í január 27-én, szerdán. val szemben itt hadsereget szaporítani csak ugy lehet, ha az által a nép terhei nem szaporodnak, ha t. i. a szolgálati idő leszállittatik, az állampolgárok pedig anyagilag túlságosan igénybe nem vétetnek; ha ezen czélok szempontjából kell megvizsgálnia a kérdést, akkor lehetetlen, hogy más eredményre juthasson, mint arra, hogy a katonaság kiképzését a nemzeti nevelés rendén kell előkészíteni és igy a szolgálati időt minden veszély nélkül alaposan le kell szállítani. Intézményekről kell gondoskodnunk, a melyek az ifjúságot a hadsereg czéljai számára a czéllövésben kitűnően kiképezzék. Az imént szóba került az, hogy ő Felsége nincs kellően informálva a magyar nemzet katonai törekvéseinek természete felől. O Felségét Bécsben izolálják; folyton azzal a gondolattal kápráztatják, mint egy rémképpel, hogy a magyar nemzet minden katonai erőt, nevelést és szervezetet csak azért kivan, mert forradalmat akar. Magyarország, jól tudhatja mindenki, nem érdemelte meg azt a bánásmódot, a melyben 1867 óta rószesitették. Hiszen tudjuk, hogy pl. az, a mit az 1867-es törvényben Magyarország mint vívmányt kapott, ma sincsen végrehajtva. Itt vitatják azt a kérdést, hogy a magyar hadseregben a német szolgálati nyelvnek van-e helye. Többször kifejtettem, hogy Magyarországon más hivatalos nyelv, mint a magyar, nincsen, és olyan joggal, a melyről a törvény világosan nem rendelkezik, és a melyet a törvény a királyra át nem ruház, a király nem bir. (Ugy van! balfelöl.) A törvény sehol és semmikor sem ruházta át ő Felségére a katonai szolgálati nyelv megszabásának jogát. Azt a nemzet, mint az abszolutizmus idejéből átvett tényleges állapotot tűrte, mert az 1867 i kiegyezés idejében nem állott módjában azon segíteni és változtatni. Hiszen, hogy a nemzet nem egy összeforrott, egységes hadsereget akar, azt az 1867: XII, törvényczikkel lehet bizonyítani, (Halljuk! Halljuk! balfelöl) a melynek 12. §-a azt mondja (olvassa): A nemzet magának tartja fenn »a magj r ar hadseregnek időnkinti kiegészítését, s az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, úgyszintén a katonák elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján.« Képzeljék el most a jelenlegi magyar ezredeket, a melyeknek élelmezéséről a honvédelmi miniszter ur gondoskodik, elhelyezéséről, vagyis a dislokáczióról pedig a honvédelmi miniszter utján a magyar nemzet intézkedik. A dislokáczióról, az elhelyezés jogáról a nemzet ugyan későbbi törvényben lemondott, de az, hogy ez itt a törvényben benfoglaltatik, világossá teszi azt, hogy olyan hadsereget akartak, a mely annyira külön volt, hogy annak dislokáeziójáról, a különböző garnizonokban való elhelyezéséről, beosztásáról való rendelkezést, igen okosan, a nemzet magának tartotta fenn. így a magyar állameszmével szemben ellenséges érzelmű városokat módjában áll a hadseregnek kényeztetni és ezen kényeztetése révén, ha a magyar állam netalán valamely haszonvételtől ily várost megfosztana, képesek egy ujabb katonai intézménynek odahelyezésével a várost a magyar állam hatalma és befolyása alól kivonni. (Ugy van I Ugy van! balfelöl.) Az a hadsereg, melynek a garnizonokba való beosztásáról nem lehet ugyan rendelkezni, de a melynek élelmezéséről a nemzet gondoskodik, a mely jogot akkor nem a közös hadügyminiszter, hanem a honvédelmi miniszter utján gyakorolná jogszerüleg, lehet-e az egységes hadsereg? Semmi esetre és semmi körülmények között, (Igaz! Ugy van I bal felöl.) Tehát mi most sem kívánunk — mert nem a magunk programmját akarjak érvényesíteni — mást, mint egy olyan hadsereget, a mely része az összesnek, de a mely külön szervezetben él, a melyről külön gondoskodik a magyar országgyűlés és azt külön egészíti is ki. Azt fogják mondani, hogy elfogultak vagyunk, midőn az ujonczot megtagadjuk a hadseregtől és a honvédségtől. Fáj nekem, hogy a honvédségi ujonczot is meg kell tagadnom, de a t. ház nem vette észre, és nem veszi észre, — és előttem is egészen meglepő volt, midőn a múltkor felvilágosítottak engem arról, — hogy az utóbbi évtizedek alatt ez a honvédség is hová jutott. Hiszen ez a honvédség is maholnap nem magyar katonai intézmény, hanem csak egy katonai intézmény lesz, a melyet magyarul vezényelnek, de a mely szellemében, lelkében és gondolkozásában nem magyar. Az nem egy intézmény, melyben a magyaroknak kell vezényelni és parancsolni, hanem az a közös hadseregnek egy része, a melyben mindazok előnyben részesülnek, a kik nem magyarok, nem magyar érzelműek, és nem azonosítják magukat a magyar nemzette], hanem attól láthatóan és világosan különállanak. Hiszen a honvédség maholnap horvát főtisztek által vezetett intézménynyé alakul át, mert a horvátok is Magyarország tagjai; azért ezt ugy használják, hogy a legmagasabb parancsnoki állásokba nem jutnak el a magyarok, a kik bizonyára bírnak azzal a katonai képességgel és azzal a kvalifikáczióval, a mivel a horvátok, hanem a horvátok vannak a honvédségben túlnyomóan alkalmazva. Nem akarom azokat a horvátokat feltüntetni, a kik tudnak magyarul, csak azokat tüntetem fel, a kik nem tudnak magyarul! És az a rendszer is, a melylyel a közös hadseregből magasabbrangu tiszteket hoznak ide, arra való, hogy a honvédtiszteknek ambiczióját megtörje. Arra való, hogy a magasabb állásra juthatásnak gondolatában ott legyen az, hogy ők csak akkor érhetik el azt a magasabb állást, ha olyanok lesznek, mint egy osztrák hadseregbeli tiszt. Ez a gondolat, ez a tervszerűség, a melylyel reá nehezednek a honvédségre, bár az egész honvédség természetét még