Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-366

366. országos ülés 1903 deczember 30-án, szerdán. 61 Albertet, midőn ezen kijelentéseket tette. Igaz, nem vitatom el, nem is kívánom elvitatni, hogy azután október 29-én, mikor az a famózus kormánypárti programmletörés történt, akkor az urak megint más teóriára tértek át; csakis azt akarom bebizonyítani, hogy ingadozik a t. szabadelvű párt azon felfogásában, a melyet a t, miniszterelnök ur karácsonyi beszédében kijelentett. Nem erős, nem is lehet erős ez a felfogás, mert nincsen benne igazság, hogy t. i. a nemzeti nyelv felségjog volna a hadseregben. Ellenkezőleg, igenis nemzeti jog és nemzeti jog marad ezentúl is. Továbbá voltam bátor említeni, hogy két viador akadt az egész hosszú esztendőn át, — sőt már a 14-ik hónapjában vagyunk a vitának, — a ki kifejezetten ez értelemben szólalt fel és ezen téves álláspontot foglalta el, hogy a nyelv kérdése a hadseregben felségjog. Az egyik gróf Andrássy Gyula képviselő ur, a másik gróf Tisza István képviselő volt. Már most, hogy ők is ingadoznak a felfogásukban, mivel tudom én azt bebizonyítani? Mi történt? Itt van gróf Andrássy Gyula urnak a beszéde, nem fogom felolvasni, sem abból idézetet olvasni, megint a ház iránti tiszteletből, csak konstatálom, hogy gróf Andrássy Gyula t. képviselő ur, mikor felszólalt, gondolom februárban, és vitatta, hogy a nyelv joga felségjog a hadseregben, erre oly óriási felháborodás ^támadt, hogy az ülést nem lehetett folytatni. És ez a felháborodás tartott tovább, ugy, hogy másnap az akkori miniszterelnök ur, Széll Kálmán, kénytelen volt simítani ezen a beszéden és, a mint már bátor voltam rámutatni, akkor mondotta, hogy nem is azt allegálta gróf Andrássy Gyula, mintha a királynak felségjoga volna a nyelv kérdésében határozni az ügyeket illetőleg, hanem czélszeriiségi szempontok, a melyeket hangoztatott és csakugyan gróf Andrássy Gyula kéjyviselő ur megmagyarázta beszédét, azon álláspontra helyezkedett második beszédében, a melyet Apponyi elfoglalt, hogy t. i. ez egy állapot, melyet a fejedelem hatalmi körében jogosan határozott el azért, mert a törvényhozás többi faktorai ez ellen nem nyilatkoztak, tűrték. Gróf Andrássy Gyula képviselő ur sem maradt meg tehát ridegen a maga álláspontja mellett, hanem mikor látta azt, hogy ez egy teljesen helytelen, teljesen igazságtalan felfogás, az Apponyi álláspontjára állott rá. És — jól emlékszem rá, mert épen én következtem Tisza István képviselő urnak beszéde után felszólalásommal, — Tisza István ur akkor, mikor Széll is megmagyarázta, Andrássy is megmagyarázta felszólalásának valódi értelmét, akkor jelentette ki, hogy hozzájárul mindahhoz, a mit Andrássy Gyula képviselő ur elmondott. Tehát maga Tisza miniszterelnök ur is ingadozott akkor, és határozott nem volt ezen felfogásában, mert már ő nem azt a rideg osztrák felfogást — hogy igy fejezzem ki magamat — fogadta el, hanem már akkor Andrássy álláspontjához csatlakozott. Ebből folyólag, ha tovább megyünk ós megnézzük azt, hogy elsősorban a szabadelvű párt programmjában is állapot volt ez, nem felségjog és azt Tisza ur is elfogadta és csak akkor változtatott rajta, mikor — nem tudom hol és miként — nehézségei keletkeztek, beigazoltnak kell tartanom, hogy nincs senki sem ezen képviselőházban, sem ezen kivül, még a fejedelem maga sem, a ki azt vitathatná és a ki a maga álláspontja mellett teljesen megállott volna, miszerint a nemzeti nyelv a hadsereg kérdésében nem felségjog, még pedig a 67-es törvény szerint. Már most áttérek azon második tételemnek bizonyítására, mely szerint Szent Istvántól kezdve mai napig nincs sem törvény, sem közjogi szokás, a mely felségjoggá tette volna a nyelv kérdését a hadseregben. Erre nézve nem fogok ahhoz, hogy én azon törvényeket ismertessem, a melyek Szent Istvántól kezdve mai napig katonai kérdésekről szólanak. Nem teszem ezt azért, mert az egész év folyamán igen sok képviselőtársam hivatkozott reá. de ismernünk is kell, ismerjük is; és helytelen munkát végeznék, ha ezekre most hivatkoznám, annyival inkább, mert a zárszónak természete hozza magával, hogy abban mindenki csak azon indokokra fektessen súlyt és terjeszkedjen ki, melyek a határozati javaslat megindokolására szükségesek. De én bátran hivatkozom arra és bátran állom a vitát bárkivel szemben, hogy nincs oly törvény Szent Istvántól kezdve, a mely a nyelv kérdését felségjoggá tette volna. Hiszen a ki csak halványan ismeri a magyar nemzet történetét, az tudja, hogy a német nyelv miként csúszott be visszaélésképen a hadseregbe. Tudjuk, köztudomású dolog, senki el nem vitathatja, és ebben már azután mindenki egyetért, történész és közjogi történész, miszerint a német nyelvet a hadseregbe az osztrák kormányszékek csempészték be, az osztrák udvari kanczellária, az osztrák államtanács, az osztrák haditanács. Nem akarok ezzel hosszasabban foglalkozni és egyáltalán rá kitérni, de — mondom — ez annyira kétségtelen történelmi tény, hogy nem is lehet állítani, hogy másként történt volna ez a becsempészés, mert ez annyira világos, történészeink annyira kifejtik, megállapítják, hogy — mondom — teljesen kétségtelen és bizonyos. Különben a nemzetnek érzülete, felfogása, a függetlenség iránti szeretete maga is kétségtelen bizonyíték arra, hogy nem is lehetett oly országgyűlés és még a mai sem, hogy törvénybe iktasson ilyen helyzetet. Ha azután harmadik tételemet veszem elő, hogy 1867-től máig sincsen olyan törvény, akkor megint bátor vagyok a t. túloldalhoz fordulni és megkérdezni, hogy ki lenne az, a ki képes nekem kimutatni, hogy mely törvény teszi a nemzeti nyelv feletti rendelkezést felségjoggá.