Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-374

286 374. országos ülés Í90í január 13-án, szerdán. részéről annyira fontosnak, helyesnek és korrektnek tartom, hogy ha itt valamely részről indítvány tétetnék arra, hogy az eredeti javaslatra visszatérjünk, én azt támogatom és meg is szavazom. A magam részéről nem teszek indítványt egyszerűen azért, mert szkeptikus vagyok és nem látok reményt arra, hogy a képviselőház többsége visszatérjen arra az álláspontra, a melyet a múlt év folyamán elfoglalt e kérdésben. Én ezek után csupán még néhány rövid megjegyzést teszek. (Sálijuk! Halljuk!) Az egyik az, hogy midőn az állami tisztviselőknek a jelenlegi kormány által kontempláltnäl is magasabb fizetést kívánunk adni, a midőn merem kimondani, hogy még a Széli-féle javaslatban kontemrjlált fizetéseknél is, igen szívesen, még nagyobb fizetést szavaznék meg a tisztviselői karnak, kénytelen vagyok azonban ezzel szemben szintén precizirozni a magam álláspontját. T. i. szerintem benn vagyunk már abban a szerencsétlen helyzetben, a melyben bizonyos déli államok vannak, hogy oly óriási túlprodukcziót csinálunk a tisztviselői állások szervezésében, a melynek nem előbb - utóbb, de azonnal határt kell szabni, a mely határ megtalálható abban, hogy a tisztviselők mai száma feltétlenül a maximumnak jelentessék ki, vagyis a tisztviselői állások szaporításában »halt«-ot kell mondanunk . . . Nagy Ferencz: Állj-t! Gr. Batthyány Tivadar: Igaza van, magyar vezényszóval: állj-t! Kernelem, hogy t. képviselőtársam most már, miután engem a »halt«-ért megrovott, a magyar vezényszóval oda áll Lovászy Márton és Holló Lajos képviselő urak mellé. (Derültség balfelöl.) Tehát igenis állj-t kell oda kiáltani azon tendencziának, a mely folyton uj állások kreálását czélozza, Szerintem azzal az elvvel lehetne ezen dolgot alaposan szanálni, ha kimondaná egyszer a törvényhozás, — tudom, hogy nem ma van erre alkalom — hogy ezentúl uj állást csakis az esetben lehet kreálni, ha más téren hasonló javadalmazásu állást megszüntetnek. Hogyha ilyes valami remédiummal nem állunk elő, akkor ezt a folytonos tisztviselői létszámszaporitást nem fogjuk megakadályozni, ez pedig határozottan nagy hibája a mai állapotnak. (Ugy van! bal felöl.) De még egyet, t. ház. Szerintem igen sok terén a közigazgatásnak direkte csökkenteni lehetne a tisztviselők létszámát az által, hogy egyrészt igen jól dotálva a tisztviselőket, több munkaidőt, több munkát kívánunk tőlük, másrészt pedig különösen, hogyha deezentralizáljuk a hivatalok működését, hatáskörét és helyesebb ügybeosztással, helyesebb munkabeosztással a munkaerőknek jobb kihasználását teszszük lehetővé. Hogy csak egy példát említsek fel, a tengerészeti hatóságnál Fiúméban a kormányzónak, tehát egy nagy állami funkcziónáriusnak hatáskörébe van utalva, hogy egy gyakornokot kinevezhessen. Igen ám, de előbb fel kell irni a kereskedelmi miniszterhez és engedélyt kell kérnie, hogy kinevezhesse azt a gyakornokot. Egyszóval: a bürokratizmus a czentralizácziót annyira vitte nálunk, hogy ez határozottan bizonyos túltengés, bizonyos beteges állapot, a mely munkának és időnek pazarlásával jár. Ezzel szemben egy egészséges, üdvös deczentralizácziót, azt hiszem, okvetlenül nem csak lehet, de kell is keresztülvinni. Végül még két egész rövid . megjegyzést. Az egyik vonatkozik a törvényjavaslat l.§-ának utolsó bekezdésére. Nem akarok a részleteknél felszólalni, azért vagyok bátor erre itt utalni és az igen t. kormány figyelmét erre felhívni, talán lehetne egy — szex intem — igazságtalanságot valamiképen orvosolni. Az 1. §. utolsó bekezdése azt mondja (olvassa): »A jelen törvény alapján engedélyezendő pótlékokban nem részesíthetők azok az állami alkalmazottak, a kik a törvény hatálybaléptének időpontjában már nincsenek tényleges "szolgálatban,« Ez az elv normális viszonyok között feltétlenül helyes, hogy tudniillik, a ki a törvény életbelépte előtt nyugdíjba ment, arra az ujabb fizetési kedvezmények ki ne terjedjenek. Mi azonban itt egy specziális helyzettel állunk szemben, azzal, hogy 1904. januárban visszahatólag 1903 január 1 tői kezdve rendelkezünk. Szerintem tehát ennek az első szakasz utolsó bekezdésének specziális alkalmazása, helyes intrepretácziója az lenne, hogy az, a ki 1903 január l-e előtt ment nyugdíjba, annak ezen törvényjavaslat kedvezményeiliez jussa ne legyen. Ellenben, a ki 1903 január 1-től ezen törvényjavaslat szentesítése, illetőleg életbeléptetése napja közötti időben megy vagy ment nyugdíjba, annak a január 1-től a nyugdíjba menés napjáig járó esedékes fizetési pótlék feltétlenül kijár, mert hisz a törvény visszahatólag 1903 január 1-től lép életbe, másrészt a kik 1903-ban, vagy a f. évi január havában, tehát mostan mennek nyugdíjba, azoknak a nyugdijába ez a pótlék szintén beszámíttassák. Abnormis helyzetben vagyunk, a mikor ezt az egész törvényt hozzuk, abnormis maga az a tény, hogy a törvényt visszahatólag vagyunk kénytelenek megcsinálni; de ha a helyzet már igy áll, akkor szerintem föltétlenül jogosult, hogy azok a szegény tisztviselők, a kik kénytelenek voltak ezen 12—13 hónapi időközben nyugdíjba menni, ezen kedvezménytől el ne essenek. Megmondom egész őszintén, hogyan jöttem erre a gondolatra és miért voltam bátor ezen kérdést itt szóba hozni. Láttuk, hogy itt most egymásután főispánok mentek nyugdíjba. (Egy hang a szélsobalólclalon: JEs jöttek helyettük mások !) A kik jönnek, azokról nem beszélek, azok úgyis megkapják az uj javaslat szerint a nyugdíjat, de azokról szólok, a kik elmentek. Igen jól tudjuk, hogy azok a főispánok, hogy ha fel-