Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.
Ülésnapok - 1901-359
359. országos ülés 1903 deczember 18-án, pénteken. 285 szenvedjük el a körülöttünk lakó bessenyők támadásait, semhogy magunkat kétes vállalkozásoknak tegyük ki, ha ezekre a kisliitüekre hallgatott volna a nemzet, talán ma már megsemmisült volna Ázsiának rétéin és téréin, beolvadt volna más nemzetiségnek tengerébe. (TJgy van! a szélsobaloldalon.) Ha arra hallgattak volna őseink, hogy a Hunyadiak De kössék fel a nemzetvédő kardot és ne menjenek le a Délvidékre felkeresni azokat a csatatereket, a melyeken betörtek ellenünk és a melyekről már az ő éles szemükkel azonnal meglátták, hogy Magyarország megsemmisítésére fognak vezetni; ha nem határozták volna el magukat arra, hogy lemenjenek Szerbiának és Boszniának harcztereire és ott akadályozzák meg a betörést, hanem e helyett azokra hallgattak volna, a kik azt mondják, hogy várjuk meg itt helyben a támadást, a mig az országunk határait és nemzetiségünket éri, ha nem vették volna magukra a nemzet védelmének ezt a munkáját: akkor hosszú századokon keresztül nem birták volna elhárítani a veszedelmet országunktól. Azok a nemzedékek, a melyek századokon keresztül Németország nagy elnyomó hatalma ellen síkra szállottak, ha egyéni szempontjaikat veszik és ha a nemzet jogának védelmét nem vették volna tekintetbe: akkor ma már az állami önállóságnak azon darabjaival és törmelékeivel sem rendelkeznének, a melyekkel ma még birnak. Mindig voltak azonban a kishitüségnek, a kisszerű gondolkozásnak apostolai, (TJgy van! a szélsobaloldalon.) a kik a nemzeti védekezésnek, a nemzet szervezésének, a nemzeti felkelésnek azon munkájától vissza akarták tartani, a mely az ő létét volt hivatva megvédelmezni; vissza akarták tartani az ő egyéniségük gyarlóságai, az ő felfogásaiknak kicsinyességei alapján, nem pedig a nemzetnek valódi hatalmából. De még ott is, a hol az önzés emelte fel fejét, még az az önzés sem támaszkodott arra, hogy ő tulajdonkép a nemzetrontás munkáját akarta végezni; még ott is, a hol a magyar nemzeti királyságnak utolsó fennállását döntötte porba az önzésnek rettenetes nagysága: azzal védelmezték magukat és tetteiket, hogy a mit ők tesznek, az a nemzet konszolidálására vezet, az az idegen hatalom, a melyiket ők bevezetnek ezen ország területére, nagyobb erővel fog rendelkezni, hogy a nemzetet külső és belső támadások ellen megvédelmezze. (TJgy van! balfelöl.) A 67-es alapnak számos, lelkes, őszinte és igaz hive van ebben az országban, ebben a házban. Madarász József: Nagy szerencsétlenség ! Holló Lajos: Ezek ma már hangot adnak nyíltan arról, hogy ez a 67-ikt törvény nemzeti tartalmától meg van fosztva, abból ki van vetkőztetve. Gr. Apponyi Albert csak a múltkori ülésen is ékes szavakban fejezte ki azt, hogy mindez a beszéd, melyeket erről a helyről és ebben a házban elhangoztatunk, hogy a mi egyenjogúságunkat kiemeljük Ausztriával szemben, mindaz üres beszéd, az igaz valóság pedig az, hogy ennek az egész közjogi állásnak előnyeit az állami életnek minden kidomboritására csak az egyik fél: Ausztria foglalja le a maga számára. De mikor erre a megállapodásra és meggyőződésre jutnak a nemzet jobbjai, vájjon levonják-e azokat a következtetéseket, a melyek abban állnak, hogy ezen eredményeket mik idézik elő és ezen helyzetet mik teremtették meg ? Ok azt mondják, ennek oka az. hogy a kezelők nem voltak hivek a nemzethez, hogy azok, a kik az 1867-iki törvényeket eddig végrehajtották az utolsó évtizedekben, lelkiismeretlenül teljesítették a nemzet jogai iránt való kötelességüket, De én azt mondom, hogy ez a dolognak csak egyik oldala, hogy a hiba csak részben van ott, a kezelók, a hatalom végrehajtóinak eljárásában, a hibának egy nagy részét kell tulajdonitanunk magunknak, az ellenzéknek, azoknak a szervezeteknek, a melyeknek ezzel a hatalommal szemben kellő ellenállást kellett volna kifejteniük, a melyeknek a sikeres munkát kellett volna megragadniuk, és vissza kellett volna verniök a gonoszság minden fegyverét, a melylyel nemzetiségünk és államiságunk ellen törtek. (Igaz! TJgy van! a baloldalon.) Kétségtelen, t. képviselőház, hogy azoknál, a kik Deák Ferencz és kortársai után megragadták a közhatalmat, a nemzeti jelleg, a melyet kezdetben magukra öltöttek, a nemzeti pánczélzat és fegyverzet, a melyet kezükbe vettek, csak arra való volt, hogy rögtön letegyék a hatalom lábához, a midőn a hatalom birtokába akarták magukat becsempészni. Ok többé nem követték az utat, a melyet Deák Ferencz követett, hogy a nemzet erőinek kimunkálásával, a nemzeti akarat megnyerésével, a nemzeti közszellemnek a maga részére és a maga czéljai részére való meghódításával jussanak hatalomra. Ök ettől a nehéz munkától eltértek, eltávolodtak, a dolognak könnyebb részét vették, becsempészték magukat az uralkodó akaratába és kegyelmébe. Inkább félre kell tenni — szerintük, — minden nemzeti érzést, nemzeti gondolkozást és programmot, de ezen a könnyebb utón, a becsempészés által, a hatalom kegyébe való besurranáisal kell a közhatalomhoz jutni, a melynek kezelése által egyéni érdekeiket, hiúságukat és hatalmi vágyukat vélték kielégíteni. (Igaz! TJgy van! a baloldalon.) Ha ez igy van, vájjon azok a szervezetek, a melyek mint ellenzéki körök és pártok szemben állottak a hatalommal, levonták-e ennek a tanúságát kellően, ha ragaszkodnak eddigi eljárásukhoz ? Hiszen láttuk, hogy ők csupán ideálizmusuknak gyakorlatiatlan tevékenységét birták szembehelyezni a közhatalom mérhetetlen erejével, a melyet a szemben ülő hatalmi pártok képviseltek. Azoknak rendelkezésére állott