Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-343

3'i3. országos ülés 1930 november 23-án, hétfőn. 279 bölni, ha ennek a nemzetnek elégedettségét biztosítani akarjuk, ha az országban a békét hirdetik, a mint a miniszterelnök ur mondja. Azután minden volt, minden megbukott és minden tényleges biró tagja a törvényhatóságnak, mert természetes dolog, hogy a mesterséges szavazatokkal a politikai kormányzat a maga malmára is hajtatja a vizet. A t. miniszterelnök ur programmbeszédében ezekről egy szó sincsen. Nem jelöli meg a követendő irányt, pedig lehetetlen, hogy ő, a ki a közigazgatás egyszerűsítésével foglalkozott, a közigazgatás lényeges visszaállításának szükségességét ne látta volna be Magyarországon. Nem habozom képviselő létemre megállapítani azt a tényt, hogy bizony a mi parlamentarizmusunkat a perifériákon kezdik kikaczagni és nem mi miattunk, a kik a küzdelmet folytatjuk, hanem azon lehetetlen állapotokért, a melyeket beszédemben többször emiitettem, hogy nem parlamentáris utón folynak a tanácskozások. Csak méltóztassék azt a vásárt megnézni, (a jobboldalra mutat) hárman-négyen összebújnak, nem törődnek azzal, hogy itt egy képviselő a kötelességét teljesiti, nem engednek semmi kapaczitálásnak és a tárgyalási rendben részt nem vesznek, hanem végzik itt az ő magándolgaikat, gseftjüket, börzéjüket. T. képviselőház ! Én is, mint mondám, azok közé tartozom, a kik a törvényes rendet szeretnék visszaállítva látni Magyarországon. (Derültség jobbfelöl.) Rakovszky István t. képviselőtársam megadta ^erre a módot tegnapelőtt tartott beszédében. Én is vallom, hogy ezt a kérdést fólrendszabályokkal megoldani nem lehet; vagy el kell hárítani azokat az akadályokat, a melyek a békés fejlődésnek útjába állottak, egyszersmindenkorra, — ebben t. képviselőtársamnak tökéletesen igaza van •— vagy pedig a harczot tovább kell folytatni, (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Mint emiitettem, az 1867 : XII. törvényczikk végfejezetét képező királyi esküben lemondottunk a nemzet ellenállási jogáról, legalább azon koronázási tény alkalmával, és ugy néz ki a magyar alkotmány, hogyha a törvényhozás másik faktora nem akarja, (Zaj a jobboldalon. Felkiáltások balfelöl: Halljuk! Sálijuk!) nincs semmi eszközünk, alkalmunk és módunk arra, hogy legjobb törvényeinket is életbeléptessük, mert a magyar király nem szentesíti. Ezzel nem hogy beleviszi a többség a magyar királyt a parlamenti, a közjogi, s még társadalmi harczokba is, hanem a többség — mert hiszen most is azon múlik a magyar nyelv alkalmazása mellőzésének kérdése, hogy a király ő Felsége nem akarja, legalább a miniszterelnök ur magánbeszélgetés közben pártom vezető-emberei előtt ugy nyilatkozott, hogy ez a királynak utolsó akarata, utolsó parancsa — mondom, a királyt ugy állítják oda — ezt a szíves szolgálatot megteszik a királynak, s erre a tévedésre figyelmeztetem a t. többséget, ugy állítják oda, mint Magyarország ellenségét. Mert hiszen a mely király a nemzet akaratával ellenkezőt akar, az nem lehet a nemzetnek jóakarója. (Ugy van ! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Akkor hiába itt a nemzet megkérdezése is. Hova fogunk jutni, ha mi egy programmot, akár a királyi programmot, akár a mi programmunkat, akár egy más, ujabban szerkesztett programmot oda viszünk a nemzet elé, megkérdezzük, s a nemzet megmondja, hogy ezt akarom, — ha a király nem akarja, — mert nem a királynak tetsző dolog? Mert ekkor a nemzet megkérdezésének tendencziájában nem az rejlik, hogy legyen az a döntő, a mit a nemzet mond, hanem hogy ráoktrojáljuk a nemzet többségére a király akaratát pénzzel, hatalommal, presszióval. A nemzetet megkérdezni nekünk különben nem kell. Mi nem azon programm alapján jöttünk be, a melyet most hirdetünk, s a mely kevesebb, mint a 48-as alap, hanem 48-as programm alapján, s egyszerűen nevén nevezve a gyermeket, a mi programmunk abban kulminált, abban csúcsosodott ki, hogy nem engedünk a 48-ból. Hogy engedhetnénk tehát a 67-ből? (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Nekünk erre nincs szükségünk. De ha a válasz a korona részéről emebben vagy amabban a kérdésben mindig az: »Soha, soha, soha«, akkor ne méltóztassék mi tőlünk félteni az alkotmányt, s ne méltóztassék bennünket vádolni azzal, hogy mi viszszük — nem tudom — katasztrófa elé vagy akárhova az országot. Bár minden hasonlat sántit, mégis egy hasonlatot kívánok elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Mondjuk, egy bálterembe csak bizonyos korlátolt számú ember fér be. Ha jól volna építve, beleférne annyi, a mennyit az űrmértéke megenged; de hatósági intézkedés folytán nem szabad annak embernek bemenni, csak negyven embernek, mert a negyvenedik alatt már leroppan. Hát ebből nem az következik, hogy tartsuk be a rendszabályt, hanem az, hogy azt a báltermet meg kell szüntetni, mert egy ember belopózhatik, s az által az összes benlevők élete veszélyeztetve van. A mi alkotmányunk is ilyen. És ha alkotmánynyal is ugy áll a dolog, hogy benne csak bizonyos határig lehet mozogni és mihelyt ezt a határt egy jottával is átlépjük, ezt az alkotmányt félteni lehet a megrázkódtatástól és az összeomlástól: no hát akkor, t. képviselőház, ezt az alkotmányt újra kell alkotni, mert így ez nem alkotmány. Mindenesetre rossz lábon áll az az épület, a melyet gerendákkal kell megtámasztani; nem nagyon erős tehát az az alkotmány sem, a melyet igy külön biztosítékokkal kell körülvenni. A biztosítékoknak magában az alkotmányban kell foglaltatniuk, a melynek pedig egyik kardinális tétele, hogy nem kell meghiúsítani a népképviseleti rendszert. Majd ráolvasom a t. miniszter-