Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-343

343. országos ülés 1903 november 23-án, hétfőn. 271 törvényekre hivatkozzam ez alkalommal. Hiszen tavaly, körülbelül egy év előtt, taxatíve felsoroltam időszerint ezeket a törvényes intézkedéseket azon vezérfonal alapján, a melyet Szederkényi Nándor t. képviselőtársam mutatott meg a magyar hadügyek cziraen megjelent munkájában. Méltóztassanak azt elolvasni, igen érdekes magában véve is, mint olvasmány. Ez megmutatja, hogy nem kell ide katonai programm, nem kell kilenczes bizottságot kiküldeni a végett és nem kell, hogy a mi programmunkat akarjuk önökre ráerőszakolni, mert azok a kívánságok mind benne vannak a törvényekben. Nem kell tehát nekünk kilenczes bizottsági programm, hanem kell az, hogy a törvényeinkben meglevő intézkedések életbeléptetésére rendelet bocsáttassák ki. (Ugy van! a szélsobaloläalon.) Azok a programmpontok, a melyek alapján a békés kibontakozás lehetséges, mind tételes törvényekbe vannak lefektetve. Nem kell tehát itt a kilenczes bizottság programmja, nincs itt szükség Körber engedélyére, itt csak is a királyi szentesítést nyert törvények alapján az életbebeléptetési rendeletek kibocsátásához kell nyúlni. Épen azért, sem ellenzéki viszketegből, sem hatásvadászatból, sem a felelőségnek másra való áthárítása • kedveért mondom, hanem, a tényeknek megfelelőleg, hogy igenis önök lesznek a történelem előtt felelősek azért, hogy Chlopyban ez a nemzetet sértő hadiparancs megjelent, (Ugy van! a szélsobaloläalon.) Erről azonban még beszédem további folyamán szándékozom szólani, ki akarván mutatni azt, hogy az tulajdonképen a magyar nemzetet nem is érintheti; de addig is — hogy egy kissé a szabadelvű pártnak beléletével foglalkozzam — arról szeretnék pár szót szólani futólag, hogy gróf Ajjponyi Albert és pártjának — mert hiszen párt az a pártban, mint az államban, akárhogy szépítsük is a dolgokat, — bennmaradása vájjon a nemzet ügye ellen, vagy a nemzet érdekében való-e?Ezt ma én bármiféle ítélettel eldönteni nem merném. Lehet, hogy a történelem igazat fog adni Apponyiéknak, a kik azt mondják, hogy igenis bennmaradtunk azért, hogy ellenőrizzünk egy többséget, a mely eddig teljesen ellenőrizetlenül —• majd erre is rá fogok térni — végezte engedelmességét, — munkáját akartam ugyan mondani, de arról szó sem lehet, mert eddig csak engedelmeskedett. Tehát, hogy igazuk van-e nekik, a kik bennmaradtak, még pedig ellenőrzési szándékkal maradtak-e benn, vagy pedig egyéni önző czélokból, ezt eldönteni nem merném. Annyi azonban bizonyos, hogy az obstrukcziót lelkesíthette volna talán, de tápot nem adott volna neki, mert ennek a tápja megvan a nemzet igazáért való küzdelemben. (Ugy van ! a szélsobaloläalon.) Én attól sem félek, hogyha az obstrukcziónak az volna is az eredménye, hogy a szabadelvű párt lábából kiszedjük vele a szálkát, mert azt a munkát, a melyet mi czélba vettünk, hogy vagy adassanak meg azok a jogok, a melyek a nemzetet méltán megilletik, vagy pedig az a kormány, a mely ennek ellenében áll, távozzék, mondom, ezt a távoztatási szándékot megvalósíthatják maguk a szabadelvű párti képviselő urak is akkor, mikor kenyértörésre kerül a dolog. Hiszen láttuk, Széll Kálmán is, KhuenHéderváry is a tapsok özönében fulladt meg; ugyanaz a sors érheti az igen t. miniszterelnök urat is, de én nem akarok experimentálni. Én csak egyet tudok és vallok és ez az, hogy az a frigy, a melyet a t. miniszterelnök ur a magyar nemzettel kötött, természetellenes. Kerestük a kibontakozást őszinte, tisztességes szándékkal már az előző kormányok alatt is és keressük azt most is, óhajtjuk tiszta szívvel, lankadatlan buzgalommal, de, természetes dolog, hogy csak azért, hogy egy molochnak több ennivalója legyen — értem ez alatt az osztrák politikát — a békét akként helyreállítani, hogy a mainál rosszabb állapotot teremtsünk : ez nem béke-csinálás, ez igenis háború, ezzel üszköt dobnánk a jövőbe. Mi az a vívmány, mi az az engedmény, a melylyel a véletlen bennünket megtisztelt? Kaptunk egy Tisza-kormányt, a melyből egy is elég volt és kaptunk különösen egy rossz dolgot: azt, hogy a közjogi helyzet rosszabbodott: kibővítettük a felségjogokat. Bár ezt nem szankczionáltuk, természetes dolog, de erre a hajlandóság megvan önökben. És hogyha mi ezt zsebre vágjuk, akkor, ha határozatot nem hozunk is, azt mondják, hogy belenyugodtunk. Ez mutatja meg a további küzdelemnek nemcsak jogosultságát, hanem igenis, — ezt ki merem mondani — hogy ha eddig nem lett volna obstrukczió, ez az egy ok elég lett volna arra, hogy ezentúl obstruáljon a nemzet. Ha egy chlopyi parancsra nem is ad a nemzet semmit, de ha egy Khuen-Héderváryhoz intézett királyi kéziratra, a melyben »soha, soha, soha« szavak foglaltatnak és hogy sértetlenül akarnak átadni bizonyos jogokat, a melyek nem az ő jogaik, a nemzetnek nem volna szava és a történelem előtt nem igazolná magát, hogy ennek elleneszegült: akkor igenis megérett arra, hogy a nemzetek sorából kitöröljék. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloläalon.) Már most engedje meg a t. ház, hogy egy kissé megvilágítsam álláspontomat. Talajdonképen erre sincsen szükség, mert ime ez az oka a további küzdelemnek. Azt mondottam, hogy szándékunk őszinte volt arra nézve, hogy kibontakozzunk ezen törvényenkivüli állapotból. Hiszen méltóztatnak rá emlékezni, hogy azon kevesek között voltam, a kik Khuen-Héderváry kormánya alatt felszólaltak a béke megkötésének érdekében, mielőtt velem az a vesztegetési eset történt volna, a mely természetesen megint olyan közbejött lehetetlen állapot volt, mint a chlopy i parancs és a t. szabadelvű többségnek 1 állásfoglalása a mellett. De azelőtt igenis hir-