Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.
Ülésnapok - 1901-342
3í2. országos ülés 1903 november 21-én, szombaton. 239 ott a nemzet testének ez a része megszűnik egy élő szerv lenni, megszűnik a nemzet fennállásának erős biztositéka maradni. (TJgy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Távol vagyunk e felfogástól mi, a kik azt hirdetjük és a magyar törvényekkel a kezünkben azt valljuk, hogy a magyar nemzet egyetlenegy intézményében nem mondott le a magyar nemzeti nyelvről, azt nem cserélte fel idegennel, annál kevésbbé mondhatott le arról abban az intézményben, a mely az állam erejét van hivatva képviselni és az állam jogait és alkotmányát van hivatva védeni. (Ugy van1 Ugy van! a szélsobaloldalon.) Mi igenis azt hirdetjük, hogy a magyar nemzet senkire, még királyára sem ruházta át ezeket a felségjogokat, de ha átruházta is, a magyar királynak akkor sem lenne joga a magyar nemzettől nyert alkotmányos felségjogok alapján a magyar nemzet nyelvét kiküszöbölni egy intézményből, mert minden felségjog — a mint mondottam — nemzeti tartalommal kell, hogy birjon, a nemzeti tartalmat pedig ennek a felségjognak a nemzeti nyelv, a nemzet kultúra adja meg, és ha kikapcsoljuk ezt bielőie, abban a pillanatban szétbontottuk azokat a kapcsokat, a melyek nemcsak a hatalomnak a forrásában, hanem sokkal inkább a nép és a király érzelmeinek az egyesülésében is foglaltatnak. (Ugy van ! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ez a különbség azonban, a mely minket e kérdésben elválaszt és a mely, ugy látszik, annyira áthidalhatatlan ürt vont közibénk, hogy talán még a közeledés is lehetetlen, nem mentbet fel engem, sem mást, a ki ezen padokról a nemzeti jogok mellett szót emel, attól, hogy a vitát minden téren és minden tekintetben felvegyük. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ezért vagyok bátor — bár csak rövidesen, hogy a háznak figyelmét hosszasan igénybe ne vegyem — e kérdéssel foglalkozni. (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon.) Mindenekelőtt egy közjogi botlást, vagy talán inkább egy pongyolaságot kell e tekintetben eloszlatnom. (Halljuk! Halljuk !) Nevezetesen azok, a kik ezt a kérdést felvetették és a túloldalról a saját véleményük igazolására felszólaltak, — nem véve ki e tekintetben gróf Apponyi Albertet sem — jura rezervátákról beszéltek. Az előttem felszólalók beszédei és azok is, a miket én most mondottam, eléggé igazolták és igazolják azt, hogy Magyarországon lehetnek derivált jogok a felségjogok szempontjából, vagyis átruházott jogok, a melyeket a nemzet ruházott át a királyra, de rezervált felségjogokról szó nem lehet, mert valamely jogot fentartani csak annak lehet, a kinek ezen joga eredetileg is megvolt, a magyar királynak pedig ezen joga nem volt meg mindaddig, a mig csak az rá a koronázás ténye által át nem ruháztatott. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Eontos és lényeges dolog, hogy ezen közjogi kifejezésekben hasonló pongyolaságok, hasonló botlások elő ne forduljanak; fontos és lényeges ez azért, mert szomorúan tudjuk, hogy három vármegyét sirat Magyarország azért, mert Horvát-Szlavonországgal szemben a törvényekben ilyen pongyolaságot engedett meg magának; hiszen tudjuk jól, hogy Horvátországgal fennálló viszonyunk rendezésének leginkább az állja útját, hogy elfogadtuk a társország « kifejezést, a mely pedig a közjogi állapotnak meg nem felel, és a mely alapon ez a kérdés nem rendezhető. Tudjuk azt is, t. képviselőház, hogy az öszszes haderőnek egy részét képező magyar hadseregből épen ilyen közjogi pongyolaság által vált egyszer »közös kaderő«, másszor pedig »közös hadsereg.« T. képviselőház! Ezen példákat én csak azért hoztam fel, hogy kimutassam azt, mennyire fontos ilyen kérdésekben a lehető legpreczizebb meghatározás és hogy mennyire nem lehet azoknak, a kik a felségjogok értelmezése szempontjából velünk egy állásponton állanak, jura rezervátákról beszélni. Azok, t. ház, a kik a királyi jognak fennállását vitatják és a kik azon tételt hangoztatják, hogy a mai tényleges állapot jogos, mert a király jogosan tette a hadsereg nyelvét németté, azt mondják, és e jogosságot onnan magyarázzák ki, hogy a király ezt az intézkedését saját hatalmi körében tette, és a többi törvényhozási faktorok bele nem szólván, jogosan kellett, hogy tegye. Kétségtelen, hogy itt egy konfúzió van: konfúzió magukban az alapokban, mert nem az a kérdés, hogy a törvényhozás többi faktorai beleszóltak-e, avagy nem szóltak-e bele, hanem az a kérdés, hogy joga volt-e a királynak intézkedni, vagy nem volt-e joga. Ha volt joga intézkedni, akkor intézkedésének alapját, törvényességét és jogát ez a jog képezi és akkor tekintet nélkül arra, hogy mit csináltak a törvényhozás faktorai, a melyeknek beleszólási joguk sem lett volna, feltétlenül törvényes az intézkedés. De hogyha a királynak nem volt joga igy intézkedni, akkor ok nélkül hallgattak a törvényhozás faktorai, a királynak nem volt joga intézkedni, és ha intézkedett, nem törvény alapján, hanem önkényuralommal tette ezt az intézkedést, (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) és tette a német nyelvet a magyar hadseregben kötelezővé. Azt kell tehát vizsgálnunk, hogy volt-e joga a királynak e kérdésben intézkedni, igen vagy nem? E tekintetben, ugy látszik, hogy egy időben le voltak zárva a vitának aktái. Maga gróf Apjxmyi Albert t. képviselőtársam nyilatkoztatta ki, hogy nincs közöttünk különbség abban a kérdésben, hogy a magyar alkotmányjog az 1867 : XII. t.-czikkben a magyar királyra a hadsereg nyelvére vonatkozó intézkedési jogot felségjog alakjában át nem ruházta.