Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-339

339. országos ülés 1903 november 18-án, szerdán. 161 1889-ig, most már ismét előállanak azzal a követeléssel, és oly ujonczjutalékot köreteinek, a melylyel, hogyha megkapnák, a 800.000 főnyi létszám nagy mértékben fogna emelkedni. Ez az első kísérlet, mondhatnám, merénylet a 68-iki katonai törvény ellen. A szoldateszka itt akarja átlépni a Rubikont, és a magyar törvényhozásnak is nagyon ki kell nyitnia a szemét és vigyáznia arra, hogy ez a kísérlet ne sikerüljön, mert ha ez sikerül, akkor majd vígan fogják emelni az ujonczjutalékot ad infinitum. Arra nézve sem vagyunk még megnyugtatva, hogy ez a merénylet nem fog-e újra bekövetkezni, sőt nagyon valószínű, hogy ezen felfüggesztett törvényjavaslattal nekünk még lesz találkozásunk, még látni fogjuk újra. Ezért sem járulhatok hozzá a kormány által benyújtott törvényjavaslat elfogadásához és megszavazásához. Ha e mellett gondolunk a chlopyi hadiparancsra, ha gondolunk Körbernek nyilatkozataira, és ha gondolunk a t. kormánypárt állásfoglalására, a mely szerint elismerte az uralkodónak azt a jogát, hogy a törvények alapján joga van a német nyelvet tenni a hadsereg nyelvévé, akkor azt kérdezhetjük most, 8—9 hónapi, vagy mondhatnám, egy esztendei küzdelem után, hogy mivel állunk jobban, mint kezdetben álltunk ? Miféle rekompenzácziót kapunk, mire lehet kilátásunk más téren? Kapunk-e például önálló vámterületet? A t. miniszterelnök ur nem hagy bennünket ez iránt kétségben, mert látjuk, hogy ő szivvel- lélekkel hive a közös vámterületnek és legtávolabbról sem gondol az önálló vámterület felállítására. Vagy kapunk-e választási reformot, a mit már annyiszor és oly régen ígérgetnek, és a mit az alkotmány sánczaiból kirekesztett nép már olyan nehezen, olyan régóta vár? Kapunk-e adóreformot a progresszív adóztatás szellemében és értelmében, a mit szintén már oly régóta követel a közvélemény, és a mit már annyiszor és oly régen ígérgetnek ? Hallottunk sovány ígéreteket, melyekből meggyőződhetünk, hogy ezek mind valósággá lesznek minden bizonynyal talán, ha előbb nem, hát majd az ítélet napján. Lehet ily körülmények közt azt mondani, a mit a t. miniszterelnök ur mondott programmbeszédében, hogy a további küzdelemnek most már nincs tárgyi oka? Nekünk nem ennyihez van jussunk és nem ennyi kell. Nekünk jussunk van nemzeti nyelvünkhöz, a magyar czimerhez és magyar zászlóhoz; (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) nekünk jogunk van ahhoz, hogy azok a magyar ezredek, a melyek a törvény értelmében magyarok lehetnének és magyarok tartoznának lenni, magyarok is legyenek; jogunk van ahhoz, hogy fiainkat tisztességes bánásmódban részesítsék a magyar hadseregben, ne pedig idegenek, németek, ellenségeink sanyargassák. Ennyivel tehát meg nem elégedhetünk. Miért szereljünk le, miért adjuk fel mi a harczot ? Azt mondja a t. honvédelmi miniszter ur, KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XIX. KÖTET. hogy hagyjuk félbe a harczot azért, hogy a három évet kiszolgált katonák hazabocsáthatók legyenek, azután, hogy az ujonczozást megejthessék és hogy az uj katonákat ne tartsák benn majd négy hónappal tovább a rendes időnél, illetőleg, hogy a négy hónapi időt engedjék el nekik, a melyet elmulasztanának a rendes szolgálati időből. Hiszen ezt mind óhajtottuk és óhajtanok mi is, t. honvédelmi miniszter ur és rajtunk mindez egyáltalában nem múlt és nem múlik. De ha az urak törvénytelenséget követnek el, annak mi okai nem vagyunk. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hiába is akarnák az ódiumát ennek a dolognak miránk hárítani, mert azok a jó magyar katonák úgyis tudják, hogy kinek tulajdonithatják ezt, úgyis tudják, hogy melyik itt a magyar párt. melyik párt képviseli itt a magyar nemzetnek jogait, érdekeit, és jól tudják azok az ifjak, hogy kik viseltetnek irántuk igaz, magyar testvéri szeretettel és indulattal. Ez a kortesfogás tehát, hogy azok mi ellenünk, ez ellen a párt ellen fellovaltassanak, aligha fog sikerülni, aligha fog beválni. Hiszen tanultak azok is történetet, és tudják, hogy a magyar nemzet jogaiért, érdekeiért mennyit küzdött, mennyit szenvedett, ismerik azok II. Rákóczi Ferencz történetét is, és tudják, hogy hány esztendőn keresztül mennyi vért ontottak és menynyit áldoztak azok a hazáért, a nemzetnek jogaiért és legszentebb érdekeiért. Nem halt ki azokból a jó magyar érzés, hanem tudják, hogy ezért a hazáért, ennek a nemzetnek jogaiért sokat szenvedtek őseink, sokat áldoztak, ós áldoznunk és szenvednünk kell nekünk is. De a t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy adjuk fel a további küzdelmet a gazdasági helyzetre való tekintettel. O maga a legszomorúbb, a legsötétebb színekkel festi az ország gazdasági helyzetét, és igazat ad nekünk, a kik szintén igy szoktuk festeni és feltüntetni azt. Egyúttal azonban kilátásba helyezi a t. miniszterelnök ur, hogy a közel jövőben emelni kell a katonai terheket. Semmire sincs pénz, senkinek sincs pénze, csupán a katonaság számára van pénz az ő részéről; ugy látszik, van akármennyi. Tőle nem kérhetnek arra eleget, hogy azt kevésnek ne tartaná, vagy hogy többet ígérni hajlandó ne volna. Hát, t. képviselőház, ismerjük mi is a nemzetnek gazdasági viszonyait, gazdasági állapotát és tudjuk, hogy mit jelent ez a mostani politikai helyzet a nemzet gazdasági viszonyaira nézve. Ha azonban azt akarja a t. miniszterelnök ur, hogy a harczot abbahagyjuk, annak legegyszerűbb módja az lesz, ha megmondja az uralkodónak, hogy a magyar nemzetnek törvényben biztosított jogai vannak és vannak kívánságai és érdekei is: teljesítse azokat, legyen méltányos a nemzet iránt, elégítse ki legszentebb vágyait ós törekvéseit. Azt mondja a t. miniszterelnök ur, hogy hagyjuk abba a harczot, mert hiszen úgyis hiába 21