Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.
Ülésnapok - 1901-338
338t országos ülés 1903 november 17-én, kedden. 121 megajánlásnál tőlünk ne követelje, mert eszembe jut erre egy igen jó anekdota. (Halljuk! Halljuk ! Egy hang a jobboldalon: A tyúk! Derültség.) Kérem, nem a tyúk lesz. (Derültség.) Egyszer egy kis leánynak egy fiatal ember nagyon udvarolt (Derültség.) és hosszú udvarlás után a kis leány megkérdezte az anyját, hogy: » Lehetek-e bizalommal ez iránt a fiatal ember iránt ?« Az anyja azt mondta rá: — kérem, hallgassa meg ezt a miniszter ur — »Édes leányom, bizalommal lehetsz iránta, azonban előleget ne adj neki.« (Derültség a szélsöbaloläalon.) Hát én a t. miniszterelnök ur iránt sem bizalommal nem viseltetem, sem pedig a katonai javaslatok tekintetében neki bizalmat előlegezni nem fogok. (Mozgás jobbfelöl. Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloläalon.) Ha a t. miniszterelnök ur őszinte magyar nemzeti politikát hozott volna, akkor mindenesetre sikerült volna a magyar parlament és a magyar király között a fennálló ellentéteket eloszlatni. Hiszen nem lehetetlen dolog az, hogy végre a magyar parlament és a magyar király egymást megértsék. (Ugy van! a szélsöbaloläalon.) De az a politika, a melyet a t. miniszterelnök ur hozott magával, ennek épen az ellenkezőjét fogja elérni. Többször bejártam már kerületem egyes választóinak lakásait, s azokban azelőtt mindig két képet találtam. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik Kossuth Lajosé volt, a másik Ferencz József magyar királyé. Az a politika, a melyet a kormányok most folytatnak, azt eredményezte, hogy most már csak egy kép függ azokon a falakon, és az nem a magyar király arczképe. (Felkiáltások a szélsöbaloläalon: Sajnos.') De még egy jellemzőbb esetet is tudok erre vonatkozólag felhozni. A napokban egy könyvkereskedésben voltam, a hol épen iskolás fiuk vásárolták füzeteiket s én azt láttam, ezt itt nyíltan állithatom, hogy azok az iskolás fiuk az olyan füzeteket, a melyeken a magyar király arczképe volt, visszadobták, és azok helyett Kossuth Lajos és Rákóczi Ferencz arczképeivel ellátott füzeteket vettek. (Mozgás a szélsöbaloläalon.) Holló Lajos: Az természetes, mert mindig azt mondják, hogy »a király nem adja«, »a király nem engedi 1 , »a király nem akarja«. Eitner Zsigmond: Ez annak a politikának a következése, a melyet a t. miniszterelnök ur hozott magával, hogy beszédeiben mindig egy hátsó ajtót hagy nyitva a gyanusitásnak, s az ódiumot magáról, eltolva olyan sejtéseket tesz lehetővé a király személyének előtérbe tolásával, hogy ezt a király egyenesen nem akarja. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloläalon.) Nem uj dolog ez a küzdelem, t. ház. Régi dolog az már, hogy édes magyar anyanyelvünkért kell az osztrák uralom ellen küzdenünk. Megpróbálta ezt már szelíd kézzel Mária Terézia; megpróbálkozott már a németesítéssel az u. n. kalapos király; megpróbálták ezt már többen. KÉPVH. HAPLÓ. 1901—^1906. XIX, KÖTET. De én ennek egy másik eklatáns példáját akarom felhozni, nem ugyan a hadsereg köréből, hanem abból az időből, a midőn a magyar Karok és Rendek háza, valamint a Főrendek közötti üzenetváltásban a latin nyelv helyett a magyar nyelvet akarták behozni. Akkor épen ilyen erős küzdelem folyt a mi nemzeti magyar nyelvünkért, (Halljuk! Halljuk!) és ugyan hol akadályozták a magyar nyelv érvényesülését ? Ismét csak Bécsben, a hol nem akarták megengedni, hogy parlamentünkben, alkotmányos életünkben a magyar nyelv érvényesüljön, mint a hogy ezt most is teszik. Engedje meg a t. ház, hogy erre vonatkozólag a nagy báró Wesselényi Miklós 1831 január 21-én tartott főrendiházi beszédének egyes részleteit felolvassam. (Halljuk! a szélsöbaloläalon.) A következőket mondja (olvassa) •' »Édes anyai nyelvünkön szólani édes kötelesség, de keserűséggé válnék előttem, ha olyanok előtt volnék kénytelen azt védeni, a kik e honnak született tagjai.« T. ház! Keserűség fogja el lelkünket, szivünket akkor, a midőn önök előtt, szintén ma.gyarok előtt kell a mi igazunkat, a mi nyelvünket itt a magyar képviselőházban az osztrák érdekek ellen védeni. (Ugy van! a szélscbaloläalon.) Azt mondja továbbá (olvassa): »A t. Karok és Rendek azon felszólítását, hogy a nm. főrendek írásbeli üzeneteiket magyarul tegyék, részemről nem ugy tekintem, mint valami indítványt vagy ujitási próbát, én abban a honi nyelvet látom szerény méltósággal kérő alakban újra megjelenni.« Rá fogok térni később Wesselényinek a király felvilágosítására vonatkozólag tett nyilatkozataira is. (Tovább olvas.) (Halljuk! Halljuk!) »Két esztendővel ezelőtt ide vezeté ezt a fejlődő nemzetiség s bebocsátását kére az ő örökébe, a honnan eddig is csak az ő jussait bitangolva zárhatta ki egy idegen nyelv. Sürgeti ezen kérelmét a közvélemény, a törvényes szabadság azon őre, melyet nemzeti érzés szült és hirtelen óriássá nevelt, s mely már köztünk is izmosodva nő.« Majdnem ugyanaz az eset, a mi most történik. Ugyanaz a közvélemény, ugyanaz a hangulat követeli a magyar nyelvet akkor, a mely követeli ma is. (Olvassa): »Az anyai nyelv, azt mondja továbbá, minden népeknél a polgári lét azon életlehellete, mely a nemzetnek egyedül már halálhidegség lepte testét csak mint utolsó lehellet hagyhatja abba. Ez azon frigynek angyala, mely szabad polgári intézet segítségével egyedül méltathat emberek csoportját nemzetté. Saját nyelvén szólani, dolgait folytatni nemzetnek legtermészetesebb, s azért legszentebb jussa; sértve, csonkítva van ezen juss, ha nem gyakoroltatik, tehát annak gyakorlása szoros kötelesség. Ezen kötelesség teljesítésére szólítják fel a főméltóságu Rendeket a tekintetes Karok és Rendek. Ily illő
