Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-318

74 318. országos ülés 1903 Julius 28-án, kedden. T. képviselőház! Nyolcz hónap óta küzdünk mi immár a közös hadügyi kormány által szándékolt létszámemelés ellen és küzdelmünknek az erkölcsi rugót nagy részben az adta meg, hogy nem bizunk ezen hadsereg vezetésében, mert ugy tudjuk, hogy ezen hadsereg intézői a mi gyermekeinkkel nem ugy bánnak, a mint kellene, nem ugy tekintik, mint saját vérüket, hanem mint egyszerű anyagot, melyet kevésbbé féltenek, mint a barmokat és a felszerelési tárgyakat. Mintha Isten ujját látnám ebben a borzasztó szerencsétlenségben. Most, mikor küzdelmünk már győzelemmel végződik,' most jön ide, hogy megmutassa nekünk az utat, hogy nem szabad engednünk egy tapodtat sem, mert az a hadsereg nem a mi hadseregünk, arra a hadseregre gyermekeinket biznunk nem lehet, ennek a hadseregnek szellemét meg kell változtatnunk és bele kell vinnünk a magyar nemzeti szellemet mindazzal, a mi ezen szellemhez hozzá tartozik. (Helyeslés a szélsitbaloldalon.) Elérke/ett végre a perez — és szomorú, hogy ilyen nagy, tragikus eseménynek kellett közrejátszani — hogy ezen hadsereg szervezetével végre egyszer leszámoljunk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Magyar embernek ujonezot adni ennek a hadseregnek részére mindaddig nem szabad, mig ezen szellem megváltozni nem fog. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elképzelhető volna-e ily eset akkor, hogy ma a hadsereg magasabb állásaiban magyar emberek volnának? Volna-e szive egy magyar embernek arfa, hogy ilyen borzasztó hőségben a kész halálnak vigye neki azokat az embereket, a kik a felőségére vannak bizva és a kiknek életéért Isten és ember előtt számolni tartozik ? (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Volna-e magyar embernek lelke arra, hogy akkor, a midőn embertársait elhullani látja, odamenjen és csizmájával rúgja meg azt a szerencsétlen, nyomorult, beteg embert, a kit az ereje elhagyván, ott volt kénytelen lefeküdni az útfélen, és volna-e magyar embernek lelke ahhoz, hogy kardlapozza azt a szegény embert, a ki a betegség által összeesvén, ott maradt ? Nem, t. képviselőház, ha megvolna az érzelmi egység a tisztikar és a legénység között, ilyen események ott nem fordulnának elő soha. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Csak az, hogy a katonatiszt abban a legénységben nem az embert, hanem csak az anyagot látja, és hogy a legény a tisztben nem barátját, hanem hóhérját látja, ez a szomorú viszony az, a mely nem engedi meg, hogy a tisztek és legénység egymást megértsék, mert nem egy a vágyuk, nem egy a reményük, nem egy az indulatjuk, nem egy az aspirácziójuk, hanem széthúznak és nem tudnak egy közös czél érdekében egyesülni ugy, a hogy szükséges volna ahhoz, hogy a hadsereg igazán kész és igazán harezra képes legyen. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Itt van a kezem közt egy levél, t. képviselőház ; nem a táborból jött, nem a menetelésben részt vett katona irta, hanem egy idegen, Szerajevóban lakó férfiú, a ki azonban felháborodva a borzalmas eset hallatára, irta ezt Barabás Béla t. képviselőtársamnak. (Zaj. Elnöh csenget.) Fel fogom olvasni, a miként Íratott, német nyelven; ha a t. ház kívánja, azután le fogom fordítani. A levél igy szól (olvassa): »Euer Hochwohígeboren! Nachstehendes dürfte für Sie nichtohne Interessé sein, nachdem mit Ausnahme emer kurzen vertuschenden Notiz in der hier erschemenden »Bosnischen Post« votu 21/7 nichts hierüben in den Tagesblättern erschienen ist. Am 20-ten d. M., an welchem Tagé eine ganz ungewöhnliche Hitze herrschte, marschirte das 12-te Infanterie-Regiment von Trebinje in das TJbungslager in Bojischte bei Nevesinje, unter Missachtung aller, bei grosser Hitze vorgeschríebenen Vorsishtsmassregeln. Es kam in Polge dessen zu einer voliständigen Katastrophe, derén Resultat 15 Todte wahren ; die Zahl der wegen Sonnensticbes vielleicht zeitlebens bieibender Krüppel ist unbekannt. Ez wäredoch endlich an der Zeit, gegen das Yerhaltan mancherrückund einsichtsloser Kommandanten vorzugehen. Hochachtend: Sarajevo 25/7. 903. A. Morlis.« Miután a levél írója nem tartotta fenn magának azt, hogy ne éljünk vele, én a levelet nagyon szívesen bocsátom az igen t. honvédelmi miniszter urnak rendelkezésére. De, hogy miiyen a lelki állapot, t. képviselőház, azon nyomorult katonák között, a kik az utón látták társaikat kidőlni, a kik elkísérték utolsó útjukra azokat, a kik nem a csatamezőn, a haza becsületéért, hanem egy nyomorult, belátással nem biró parancs következtében voltak kénytelenek életüket feláldozni, mutatja egy levelezőlap, a mely a maga egyszerűségében annyira megható, hogy annak három sorát felfogom olvasni: e levél mutatja annak a szegény paraszt fiúnak elkeseredését, fájdalmát és kétségbeesését azokon az állapotokon, a melyekbe a magyar parlament többsége kényszeríti őket. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt írja az a szegény baka (olvassa): »Isten veled és többi barátaimmal, soha nem látjuk egymást, nem lehet ezt kibírni.« »Nem lehet ezt kibírni, még két napig lesz ilyen keserves az életünk . . .« aztán egy privát dolog jön. (Mozgás jobbról.) Azt hiszem, t. ház, magyar paraszt fiu irta ezt, egyszerű ember, nem lehet tehát kívánni, hogy Arany János vagy Petőfi Sándor stílusában írjon; hanem elég, hogy irta azt, a mit szive neki diktál és azt irta, hogy »Isten veled és többi barátaimmal, soha nem látjuk egymást, mert nem lehet ezt kibirni.« Nem elég ez a t. többségnek? Hogy akarnak ettől az embertől önfeláldozást, lelkesedést, mikor igy kitépik szivéből az érzést, a tiszteletet a felsőbbség iránt? Már pedig legyünk tisztában azzal, hogy egy hadsereg harczképes nem lehet akkor, ha a katonában nincs meg a bizalom a