Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-318

64 318. országos ülés 1903 Julius 28-án, kedden. törvény örve és leple alatt való pusztítása a magyar fajnak, (Ugy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) a mire már előbb is számtalan esetet láttunk. De azt is szeretném, hogyha hangom az engesztelésnek hangja lehetne, a mely fohász alakjában szállhatna azokhoz a sirkantokhoz, a melyek alatt a magyar nemzet gyermekei aluszszák örök álmukat, a kik a brutalitás rendszerének lettek áldozatai. (TJgy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Szeretném azt is, ha hangomban el tudnám találni a könyörgés hangját, hogy hozzáférkőzhessem annak az anyának és aggastyán apának a szivéhez, hogy tőle a nemzet nevében kérjek bocsánatot, mert gyermekei ennek az alávaló rendszernek áldozatul estek. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezt a kérdést igy sporadikusan tárgyalni nem elégséges. Bele kell hatolnunk ennél az esetnél a dolgok mélységes mélyébe is, mert nekünk nem lehetnek elégségesek a jóhiszemüleg, magyar becsülettel előadott olyan Ígéretek, a minők a t. honvédelmi miniszter ur ajkairól most elhangzottak; nekünk intézményes biztosítékokról kell gondoskodnunk, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) hogyha a nemzet messze jövőjét biztosítani akarjuk: ez a nemzet többé emberi és népjogaiban lábbal tiporható csakugyan ne legyen. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) III. Frigyesről azt jegyzi fel Tolstoj egyik munkájában, hogy egy ütközet után ezt irta naplójába: »Der Krieg ist eine Ironie auf das Neue Testament.« A háború gúny az uj-testamentom ellen. — Nem akarok moBt szoczialista tanok hirdetésével foglalkozni, de hiszen a háború örve alatt véghezvitt törvényes és tömeges gyilkosságok ellen egész világirodalom keleikezett. Ezen világirodalommal és az abban rejlő igazságokkal szemben védelmére kelnek a háborúnak, és a fegyverek használatának a hazaszeretet szent jelszava alatt, s a nemzet jövendőjének, szabadságának és vagyonának biztosítása szempontjából. Ezért, t. ház, nemcsak a rómainak volt dicsősége meghalni, a magyar ember is büszkén hal meg a hazájáért, királyáért és szabadságáért. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De azok a gyermekek, a kiknek koporsója felett egy fakó kereszt jelzi azt a brutalitást, a mely rajtuk elkövettetett, nem haltak meg katonai rendeltetéssel: a szabadságért, a hazáért és a királyért, hanem meghaltak egy buta katonai rendszer (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) kérlelhetetlen és akadályokat nem ismerő ostobasága következtében, a melyért itt nekünk, a nemzet törvényhozásának, nemcsak a nemzettel szemben, de az egész világgal szemben is felelnünk kell. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hát, t. uraim, én a magam részéről a háború tanáról, mondom, továbbá okoskodni nem akarok; de hallatlan, hogy megtörténhessék egy nemzet történetében az, hogy, mondjuk ki nyíltan, idegen tisztek által vezetett magyar ezredeknél és, t. képviselőtársaim, csodálatos, mindig csak magyar ezredeknél történnek az ilyenek, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) ennyire korlátot ne ismerjen az a hatalom, a mely »im Interessé des allerhöchsten Dienstes« az »unbedingte Unterwerfung« és a vasfegyelem azon kérlelhetetlen következetességét viszi keresztül, a mely nem törődik azzal, a mi ember, de féltékenyen őrzi a mondurt és a lovat, mert az pénzbe kerül. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nem sporadikus esetek ezek, t. ház. Már a boszniai hadjárat idején megtörtént, — kissé tréfásan hangzik, de a helyzetre jellemző, hogy micsoda szellem uralkodik abban a hadseregben, a melyet közösnek nevezünk, a mely azonban minden izében osztrák, — mondom, semmisem jellemzőbb, mint mikor a boszniai okkupáczió folyamán megtörtént az az eset Dőlni-Tuzlánál, hogy az u. n. rapport alkalmával bejött a százados és várta az őrmestertől a napi jelentést; miután mindig a betegekről és halottakról kell elsősorban megemlékezni, az őrmester azzal kezdte jelentését: Herr Hauptmann, melde gehorsamst, wieder ein Simulant gestorben. {Nagy mozgás a szélsöbaloldalon.) Ez a rendszer nyilatkozik meg ebben, t. ház, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mely a magyar emberben nem az embert, hanem azt a barmot nézi, a ki alá van rendelve a katonai mindenhatóságnak, és kinek utolsó csöpp vérét is kiaknázza, utolsó lélegzetét is követeli tőle a szolgálat teljesítése érdekében akkor, a mikor már arra az az ember képtelen. (Ugy van! Ugy van! a szélsöba hidal o rí.) De, t. ház, ha én a felháborodás hangján szólok, erre egy különleges okom is van. Nem merném e dolgot előhozni, ha irott bizonyíték nem volna kezeim között, melyet bátor leszek a t. ház előtt felolvasni. Azokat a gyermekeket, a kik 40 Reaumur-fokos melegben — mind komáromvidéki gyermekek, tehát rónaföldről odaszármazott földmivelő-gyermekek — azon a hegyes vidéken, a hol a nap visszasugárzó melege még jobban öl, mint a közvetlen hősugár, mondom, azokat a fiukat, midőn már tudták, hogy 120 beteg jelentkezett és a menetelésre képtelen, amaz ismert jelszavak alatt, a melyekről nem szólok, mert bizonyitékom erről nem emlékszik meg, a nem magyar, hanem német, osztrák tisztek ott rugdosták és kardlapozták. (Hosszantartó, nagy mozgás a bal- és a szélsöbaloldalon. Felkiáltások: Gyalázat! Hóhérok!) Azok a tiszt urak, a kik ezt elkövették, . . . Vészi József: Halljuk a nevüket! Polónyi Géza: . . . bár lennének kivételek a hadseregben! Bár lennének! Őszintén óhajtanám. Mint igazságos ember, nem szeretek testületeket egyesek hibáiért felelőségre vonni. De, igen t. uraim, a kik végigszolgáltuk ezt a had' sereget, fájdalommal tudjuk a magunk remi-