Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.
Ülésnapok - 1901-323
323. országos ülés 1903 szeptember 29-én, kedden. 185 jogainak érvényesítését folytonosságban fentartja, mig vagy a dinasztiát sikerül meggyőzni jogairól, vagy pedig a helyzet kényszere fogja magát a dinasztiát erre utalni, akkor én részemről nyelvünk jogait a véderó'vel szemben állandc3an követelni, sürgetni fogom, de az obstrukcziónak a nemzeti életet megakasztó fegyverével élni tovább nem akarok. (Taps a középen. Helyeslés a jobboldalon.) Madarász József: G-yönge éljent hallok. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek. Hock János: Kétségtelen, hogy e nehézségek megoldása sokkal könnyebben ment volna, ha az a szerencsétlen ohlopyi hadiparancs napvilágot nem látott volna, ennek a szomorú hadijíarancsnak sugalmazója valóban megérdemelné a félrevezetett koronától, hogy ugy járjon el vele, mint egykor az angol Henrik király az ő tányérnyaló udvari parazitájával, Falstaffal, hogy az ő hazug és árulkodó írását legalább félig vele megétette. (Helyeslés balfelöl.) Ha az a szerencsétlen parancs napvilágot nem lát. akkor talán egy kis őszinteséggel, mely mindig a legjobb politika, odaállhatna a ház elé egy rokonszenves és megbízható kormány és azt mondhatná : Uraim, nehéz viszonyok súlyosodnak hazánkra és minden magyar ember aggodalommal keresi most a kibontakozást. A 67-es törvény kölcsönös megegyezés volt a korona és a nemzet közt. (Zaj és ellenmondás a szélsőbaloldalon.) Mindenesetre az akkori helyzetből egy kibontakozás, egy lépcső a haladás felé és talán megengedi a t. ház azt is, hogy az egy korszakalkotó munka volt ami történelmünkben, amely évszázados ellentétek záróköve akart lenni. Jóhiszeműen kezelték azt azok, a kik hozzáfogtak és ez a jóhiszeműség nemcsak a koronánál, de a nemzet többségénél sem hiányzott. (Zaj a szélsobaloldalon.) Madarász József: Becsapták a nemzetet! Hock János: Ez a törvény azonban az ország fejlődését 37 éven keresztül mégis csak szolgálta és még nagyobb szolgálatokat tehetett volna meggyőződésem szerint, ha a kormányok időszakonként nem a párthatalmi szempontokat képviselik, hanem a törvénybe lefektetett nemzeti elveknek kifejtésére és megvalósítására törekesznek. Most pedig, a negyedik évtized vége felé azt mondhatná a kormány, hogy ismét ellentétek támadtak korona és nemzet közt, de ezen ellentéteket talán kölcsönös előzékenységgel, jóhiszeműséggel és bizalommal meg lehet oldani, nem a mi jogaink felfüggesztésével, hanem az egyetlen vitás kérdésnek elodázásával. Ha a többi nemzeti kérdések a nemzeti erő kifejtésének eszközei lehetnek és ekként ez a nemzet tovább építheti a véderőben nemzeti egyéniségét, akkor jogosult a kompromisszum. Hiszen a következő trónváltozás — legyünk nyugodtak — úgyis megköveteli majd tőlünk annak a kiegyezési törvénynek a revizióját bizonyos dolgokban. Nincs tehát okunk most a végletekig KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XVIII. KÖTET. feszíteni a húrt, mikor a többi kérdés megoldásával a nyelv kérdése is magától megérik. (Zajos helyeslés a Jeözépen.) így beszélhetne egy kormány bizalommal, őszinteséggel a nemzet szine előtt és azt hiszem, hogy ilyen őszinte szavak mellett ez a nemzet is tisztábban látná és megfontolná, vájjon egy 37 éves alkotmányos uralkodás nem érdemli-e meg a nemzettől is azt a bizonyos előzékenységet, hogy egy őszbe borult élet utolsó alkonyát napsugarassá tegye. (Mozgás a szélsobaloldalon.) Pap Zoltán: Első a nemzet! Hock János: A nemzet legelső képviselője bizonyára a király és én ezt a kettőt egymástól nem tudom elválasztani, ha alkotmányos téren akarok maradni. (Zaj a szélsobaloldalon.) Kérem, ha egy pillanatra komolyan gondolkozunk, magunk is belátjuk, hogy legalább formailag igaza van annak a koronának, midőn 37 éves alkotmányos gyakorlatra támaszkodik, mert az eddigi kormányok, melyekben ő alakilag törvényes kifejezését látta a nemzetnek, ezeket a dolgokat tőle sohasem követelték, (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) sőt nemcsak hogy nem beszéltek róla, hanem egyenesen azzal tették a volt nemzeti pártot kormányképtelenné és a korona bizalmában ellenszenvessé, hogy a véderőt bontja meg és a nemzeti egységet akarja belevinni a véderőbe. Mindnyájan tudjuk azt, hogy gróf Apponyi Albert volt akkor az a hadsereget felbontó dinamit, a kitől óvták a koronát állandóan, az időleges kormányférfiak pedig a nemzeti szellemnek lojális képviselői gyanánt adták ki magukat és narkotizálták az egész országot pusztán azért, hogy a hatalmat maguknak fentarthassák. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) Jelszavuk pedig az volt: Aprés moi le deluge, hadd jöjjön utánam az özönvíz, mit törődöm vele! El is érkezett. Mint a hogy az az indus fakír nézi mereven, mozdulatlanul napokon keresztül az eget és hozzá nem nyúlna egy mellette lévő fűszálhoz, mely él, mely fejlődik, akként nézték feltétlen bámulattal a politikai negácziő államférfiai mindig a Bécsből adott viszonyokat és helyzeteket, hozzá nem nyúltak semmihez, a miből a nemzeti élet fejlődhetett volna és csak Bécsre tekintve, a nemzeti igényeknek semmiféle utat a véderőbe nem engedtek. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ok ezt a kiegyezést nem eszköznek tekintették állami életünk fejlesztésére és felvirágoztatására, hanem önczélnak, a melyből ennek a nemzetnek kinőnie sohasem szabad. Mint a mesebeli Augiás istállójában a szemét, ugy gyülemlett fel az a sok vétkes mulasztás és alkalmazkodó politikai szolgalelkűség folytán a törvényes megoldásoknak egész tömege, egész sorozata: a nemzeti fejlődésben nélkülözhetetlen reformoknak egész komplexuma, melyet p e di» nagyon könnyű lett volna fokozatosan életbe^ léptetni. Igaza van annak a filozófiai törvény24
