Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-323

32.3. országos ülés 1903 szeptember 29-én, kedden. 181 jóhiszemüleg járt el, a mikor független államiságunkat az örökös tartományokkal szoros, egységes kapcsolatba akarta belevonni. De az uralkodóháznak eme közjogi tévedése viszont a nemzetnek is mindenkor kötelességévé tette, hogy az életfentartás természetes ösztönénél fogva ellenálljon és törvényeién védelmezze meg a maga államiságát és nemzeti egyéniségét. Maga Széchenyi rámutatott már az uralkodóháznak emez eló'itéletes bal véleményeire, mikor 1823-ban nyiltan kimondta: »A mi császárunk meg van gyó'zó'dve és talán halálos ágyán sem tudná senki az ellenkezó'ről meggyőzni, hogy ó' azt az esküt, a melyet koronázásakor a magyar nemzetnek tett, soha sem szegte meg, bármily nehezére esett is neki, és hogy ő az alkotmányt szüzén, sértetlenül hagyta utódaira, holott azt alapjában megdöntötte. Elég szomorú, hogy igy elnyomatunk, mint a férgek, a mikor valami rájuk nehezedik, nem tudva, nem is sejtve, hogy mennyi szerencsétlen lény szenved és megy tönkre az ő nyomásuk alatt.« Kétségtelen, hogy a dinasztia eme közjogi tévedésének, a mely évszázadok kormányzatába nyúlik vissza, sok enyhitő körülménye van, a melyek szomorú világot vetnek a mi nemzeti ziláltságunkra. Vájjon kárhoztathatjuk-e jogosan azt az idegen gondolkodású és nevelésű koronát, hogy ő nyelvünket, alkotmányunkat elismerni nem akarta, mikor nemzetünk nagyjai évszázadokon keresztül maguk vetkőztek ki faji sajátságaikból, (Taps a baloldalon.) mikor nyelvüket maguk nem értették, és mikor ők a korona tanácsában alkotmányunkat fentarthatónak maguk nem ítélték? (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) így élesedett ki egy állandó ellentét a nemzet történelmi jogai, nemzeti egyénisége és az uralkodóház kormányzati tradicziói között. Mig más népek a királyi jogar alatt hatalmasodtak, békében fejlődtek, addig mi saját dinasztiánkkal szemben vagy állandóan harczban álltunk, vagy pedig gravámeneket firkálgattunk. Nekünk van okunk ezt legmélyebben sajnálni, mert hiszen ezt a viszonyt már Széchenyi is találóan igy jellemezte — a kit bizony senki sem fog agresszív politikusnak mondani —: »A hol a királyt el lehet választani a hazától, és az egyiknek nem tetszik az, a mi a másiknak használ, akkor én Columbiába megyek meghalni.« Nagy igazság van e csüggedező sóhajtásban, mert valójában egy nemzet csak akkor lehet nagy, ha a nemzeti élet minden rétegét ugy áthatja a faji eszményeknek öntudata, önérzete, mint a hogy azt a nemes tűzi bort áthatja az a lelket adó szesztartalom. Csak az a nemzet lehet igazán nagy, a hol a királyi palota csodálatos magasságából sugározza szét a termékenyitó' fényt az egész országra és a legutolsó nádverte kunyhóban is az gyújtja lángra a nemzeti eszmények sovinizmusát, a faji önérzetnek tüzét. (Taps a baloldalon.) Kubik Béla: Ugy ülnek ott, hogy hallatlan ! Hogy tapsoltak volna, ha onnan beszélt volna, ma még nem is hallják, megsüketültek ! (Folytonos zaj a ház minden oldalán.) Elnök (csenget): Kérem, Hock János képviselő urat méltóztassanak meghallgatni. Thaly Kálmán : Chkmy-i hangokhoz szoktak, nem kell nekik Hock! Hock János: A nemzeti eszmények tüzét csak a királyi fenség fényében, világosságában lehet igazán meggyújtani. (Élénk, tetszés balfelöl.) Ott álltam én pár évvel ezelőtt Jeruzsálemben a szent sirnál és láttam, hogy a szent tűznél meggyújtott lángot hogyan adják kézrőlkézre, a melyet azután a keleti zarándokok visznek városról-városra, fel egészen Szibériáig. (Tetszés a szélsöbaloldalon.) A magyar nemzet is faji eszményeknek, a nemzeti érzéseknek szent tüzét csak a királyi felség lángjánál tudja meggyújtani, hogy az azután szerte röppenjen az egész országban és minden irányban lángot gyújtson és minden sziv utána fellobogjon. De ha a mi gondolkodásunk annak a királynak idegen, ha a mi érzésünk annak botorság, ha a mi kegyeletünk illojalitás és a mi lelkesedésünk lázadás, a mi nemzeti imádságunk pedig ott fenn felségsértés: akkor az ellentétek szikrája minden összeütközésből kicsap, mert tényleg a feszültségek nem is a szivekben, nem is az érzésekben, hanem a helyzetek kényszerében rejlenek. (Ugy van! ügy van! a szélsöbaloldalon.) íme ez az állapot a mi önálló nemzeti fejlődésünknek végzetes átka és porba nyűgöző békója. Azért mondta már Voltaire találóan éles megfigyelésével az ő történelmében: hogy ha azokat a népeket, a kik szemünk előtt felvonulnak a történelemben, végigtekintjük, egyetlen sincs szerencsétlenebb a magyarnál. Igaza volt, mert a mi legnagyobb történelmi megpróbáltatásunk idejében ez az ország belehullott éretten egy idegen és vele ellenséges hatalomnak az ölébe. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mikor az ország Mohácsnál elvérzett, gyors futár ment Madridba, a hol V. Károly német császár és spanyol király leste, ho_gyan hull ölébe az a letarolt Magyarország. Örök szégyene ennek a kornak, hogy a spanyol országos levéltárban ma is ott van az az okmány, a melyet 1526-ban az államtanács üléséből mint jegyzőkönyvet vettek fel és a mely egy eladó és megvehető országról beszél. És rögtön meg is kezdődött a vesztegetés. Podmaniczky vitte a főszerepet. (Nagy derültség.) Nem a Friczi, hanem Podmaniczky István, a nyitrai püspök, a ki egy évvel azelőtt megkoronázta Zápolya Jánost, a kinek hűségesküt is tett és ugyancsak ő tette fejére egy év múlva Ferdinándnak is azt a koronát, a melyet Zápolya Jánosnak felesküdött koronaőre, Perényi Ferencz adott ki a dinasztiának pénzért. (Igaz! ügy van! a baloldalon.)