Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-313

313. országos ülés 1903 Julius 21-én. kedden. 425 közös hadsereg fentartására, akkor kötelessége valamennyiünknek ezt elejteni, és felállítani azt a programmot, hogy térjünk már át az önálló magyar nemzeti hadseregre. Ha a nemzeti aspirácziók ki lesznek elégítve, ha megadjuk mindazt ennek a nemzetnek, a mi őt megilleti és a mi az övé, csak akkor mehetünk át arra a nyugodt tárgyalási módra, mely minden közjogi akadályt kiküszöbölve, a nemzetnek gazdasági jólétét fogja előmozdítani. Mindaddig azonban, mig a közjogi akadályok elhárítva nincsenek, nem térhetünk át más, nyugodtabb munkára, mert a nemzetnek ez olyan életszükséglete, melyet tovább elodázni nem szabad és nem lehet. (Helyeslés a szélsöbáloldalon.) Ha tehát önök, t. képviselőtársaim, azt akarják, hogy térjünk át a produktív munkára, hogy már térjünk át oda, a hol a nemzetet gazdaggá, a népet boldoggá tehetjük: akkor tessék, adják meg sérelmeink orvoslását és akkor rövid utón meg lesz a lehetősége annak, hogy vállvetett erővel, kezet kézbe téve, Magyarország gazdagságán munkálkodhassunk, (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) De addig, mig ez a nemzet bizonytalanságban van, mig nem akarják megadni azt, a mihez jog, törvény és igazság szerint, a mihez születés szerint nekünk jogunk van és mig anyagi téren olyan terheket rónak reánk, a melyeket ez a nemzet nem bír el; addig nem térhetünk át a nyugodt munkára. Hiszen nevetséges dolog, ha meggondoljuk, hogy itt a magyar parlamentben magyar embereknek küzdeniök kell azért, hogy kivívják a magyar nyelvhez való jogunkat, (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) és ha meggondolja az ember azt, hogy annak a férfiúnak, a ki eljön azért, hogy békét hozzon ennek az országnak, legelső dolga az, hogy olyan társat választ maga mellé, a ki ezelőtt néhány héttel megtagadta a magyar nemzeti nyelvet. (Ugy van! a szélsöbáloldalon. Felkiáltások jobb felől: Ezt már kimagyarázta!) Ráth Endre: Sohasem lehet azt kimagyarázni ! Nessi Pál: Annyi bizonyos, hogy a t. horvát miniszter ur annak köszönheti miniszteri tárczáját, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nincs tárczája!) helyesen : miniszteri állását, hogy megtagadta a magyar nemzeti nyelvet, mert tudjuk azt, hogy Magyarországon a nemzeti aspirácziók megtagadása zsámoly és lépcső az emelkedésre. (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) Bakonyi Samu: Sic itur ad astra Magyarországon ! Nessi Pál: A t. miniszter ur hiába iparkodott kimagyarázni magát, Barabás Eéla t. képviselőtársam ráolvasta az ő szavait, a melyek meg vannak örökítve, azokból kétségtelen, hogy akkor, mikor azt mondotta, hogy nekünk a magyar nyelvhez csak akkor lesz jogunk, ha húsz millió magyar ember lesz az ország területén, akkor megtagadta a mi legszentebb érzelmeinknek megvalósítását. KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XVII. KÖTET. Kubik Béla: Akkor a horvátoknak sohasem lesz joguk a saját nyelvükhöz! Nessi Pál: Ily körülmények közt nem tudom, hogy a t. miniszterelnök ur Horvátországban, a hol csak 1,200.000 a horvát és 600.000, tehát a lakosságnak fele a szerb, miféle jogon meri követelni a horvát honvédségnek a horvát nyelvet? Hiszen a mi áll Magyarországra, kell, hogy álljon Horvátországra is, tehát csak akkor volna joguk a horvát nyelvhez a honvédségnél, ha ők is valamennyien horvátok lennének! Kubik Béla: Meg, majd ha 20 millióan lesznek! Nessi Pál: De bezzeg, mikor arról volt szó, hogy ők kapjanak, akkor másként gondolkodott és máskép gondolkodik akkor, mikor arról van szó, hogy adjanak. Mondottam, hogy a miniszterelnök ur programmja minket nemcsak hogy ki nem elégített, nemcsak hogy reményt nem merítettünk abból, hogy itt nyugodt tárgyalások lehessenek, hanem ép ellenkezőleg előidézte azt, hogy mi el vagyunk határozva, hogy ez ellen a programm ellen — az ellen is, a mi benne van, az ellen is, a mi hiányzik belőle — a legélesebb fegyverekkel fogunk küzdeni. (Ugy van! a szélsöbáloldalon. Sréter Alfréd a szélsőbaloldalra megy. Elénk felkiáltások a szélsöbáloldalon: Éljen Sréter!) Én nagyon örvendettem, midőn azt láttam, hogy igen t. képviselőtársam, Sréter Alfréd átjön mihozzánk. Azt hittem, hogy itt is akar maradni. Nagyon sajnálom azonban, hogy elment; pedig biztosithatom t. képviselőtársamat, hogy sokkal jobban érezné magát ezeken a padokon, a hol meg van engedve, hogy nemzeti érzületének szabadon adjon kifejezést, a hol szabadságában áll mindazt, a mi szivén fekszik, elmondani, a hol a pártfegyelem nem köti őt és nem tartja vissza attól, hogy őszintén adjon kifejezést legszentebb érzelmeinek. Nálunk is van ugyan pártfegyelem, de azt nem ugy értelmezik, hogy előírják nekünk azt, hogy mit szabad beszélni és mit nem. A mi pártfegyelmünk minket csak arra szorít, hogy a nagy elvekben összetartsunk és közös erővel küzdjünk azokért, de mindannak, a mit mi érezünk, szabadon adhatunk kifejezést, mert tudjuk azt, hogy a mit mi mondunk, kifejezünk, vallunk és hirdetünk, az nem egyéb, mint a nemzeti akarat, nem egyéb, mint a nemzet jogos aspirácziója, (Elénk helyeslés a szélsöbáloldalon.) Visszatérve az előbb mondottakra, kijelentem, hogyha én oly fogadtatásban részesültem volna, mint a t. minister ur, a ki oly közel ül hozzánk, de annyira távol van a mi szivünktől, akkor én igazán levontam volna ebből a konzekvencziákat és inkább visszamentem volna Zágrábba, semhogy itt a nemzeti képviselet egy nagy részéről mindennap a legerősebb támadásoknak legyek kitéve, a nélkül, hogy ezek ellen védekezni képes volnék. 54