Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-312

396 312. országos ülés 1903 Julius 20-án, héttőn. kai. (Felkiáltások a néppárton: Ehhez az elnöknek nem volt joga! Ellenmondások a jobboldalon.) Azonkívül a t. elnöklő alelnök ur azt is mondotta nekem, — és ezt akkor nem hallottam, csak most olvasom a naplóból, — hogy »egy egész vármegye tisztviselői karát ily módon megvádolni és pellengérre állítani nem lehet. (Zaj a baloldalon.) Erre vonatkozólag bátorkodom megjegyezni, hogy én nem az egész vármegye egész tisztikarát vádoltam és állítottam pellengérre, hanem egyenesen megneveztem azokat a tisztviselőket, a kikről szólottam. Zboray Miklós: Ahhoz is joga van! Lend! Adolf: Tudom, hogy ahhoz is lett volna jogom, de azt nem tettem, mert hiszen én ismerek Temes vármegyében jóravaló tisztviselőket is. En csupán egyes gonoszlelkü tisztviselőket emiitettem fel, és azokat sem névszerint, hanem azért ugy jelöltem meg, hogy mindenki rájuk ismerhet. így szóltam a répási szolgabiróról és jegyzőről, a sziklási jegyzőről stb. Tehát határozottan megjelöltem őket és igy nem beszéltem az egész vármegye tisztviselői karáról. Ezt e kis rektiűkácziót méltóztassék tudomásul venni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Zboray Miklós: Nem is volt ahhoz az elnöknek joga! Túlbuzgóság! Elnök: Következik napirend szerint: a további teendők iránti intézkedés feletti vitának a folytatása. Endrey Gyula jegyző: Pap Zoltán! Pap Zoltán : T. képviselőház! Beszédem alaptétele az, hogy a t. miniszterelelnök ur tartós időre átvette immár az ország kormányzását. Ennek a lehetőségéből indulok ki. Ennek természetesen az az első alapfeltétele, hogy érvényesíteni fogja nemzetem legminimálisabb jogát oly értelemben, hogy a kiegyezési törvényekben is önállónak elismert nemzetem minden institucziójában kizárólag a magyar nyelv nyerjen alkalmazást. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azok közé tartozom, t. képviselőház, a kik a mai törvényenkivüli állapotot nagyon veszedelmesnek, károsnak tartják az országra nézve. Igaz, hogy a múltban az obstrukcziós táborban állottam, de viszont a közelmúltban mindent megtettem arra, hogy ebből az u. n. ex-lex-állapotból kimeneküljünk. S nem habozom kijelenteni, t, ház, hogy csekély egyéniségemmel a jövendőben is azok közé fogok állani, a kik azt akarják, hogy ez az áldatlan állapot megszűnjék. E czél érdekében hajlandó vagyok a legmesszebb elmenni, természetesen elveim integritásának teljes sértetlenségével. Viszont azonban azzal a kéréssel járulok az igen t. miniszterelnök úrhoz és a többséghez, hogy hasonlóképen gondolkozzanak, hasonlóképen cselekedjenek. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) S ezen felfogás mellett vájjon mi indít engem mégis arra, hogy a t. ház munkára szánt idejét a vita ilyen előrehaladott stádiumában én is igénybe vegyem? Semmi más, mint a kötelességérzet. Nem akarom ezzel dezavuálni vezéremet, Kossuth Ferenczet, kinek állásfoglalását én is helyeseltem, magamra nézve kötelezőnek elismertem, mert hiszen az ő politikai múltja, Kossuth Lajostól átvett politikai öröksége, európai műveltsége es egész egyénisége garanczia arra, hogy helyesebb az az ut, melyet ő választott a taktikai kérdésben, mint az az ut, melyet én választottam volna, midőn vérem forrását követve a szüntelen harczosok mellé álltam volna; de nem követhetem ma, a mikor a parlamenti harcztól félreállott, s ő maga mondta, hogy ebben a küzdelemben sem pro, sem kontra nem akar részt venni, Szerencsét kivánt azoknak, a kik a harczot tovább folytatják ebben a házban, azt a harczot, a melynek tárgya az ő szivéhez is csak ugy oda van nőve, mint a mienkhez, de nem tartja időszerűnek a taktikai eszközöknek azt az alkalmazását, melyet szükségesnek tartanak az úgynevezett harczolók. Én ugy érzem, hogy Kossuth Ferencznek ezzel a most ismertetett és különben is ismert álláspontjával az elemek minden vonalon felszabadultak. Hiszen Kossuth Ferencz ha bizalmi kérdést vet fel a pártban, megakadályozhatta volna a küzdelem folytatását, de ő nem akarta megakadályozni (Ugy van! a széls'óbiüoldalon.) s az utolsó értekezleten maga is mondotta, hogy ugy cselekszik, a hogy Kossuth Lajos cselekedett 1866-ban, a mikor a Klapka-féle betörést nem helyeselte, de útját sem állotta, mert ennek czélja époly szent volt, a milyen ennek a küzdő tábornak a czélja. Mert ki tagadná meg ettől az akcziótól azt, hogy az ország érdekében van ? Nem-e azt akarjuk, hogy a külföld előtt ne csak papiroson, hanem tényleg mint szuverén állam jelenjünk meg, a mit, mint a hogy beszédem bevezető részében érintettem, már a kiegyezési törvények is elismertek. Azt akarjuk mi, hogy végre a tartományi színvonalból kiemelkedjünk, azt akarjuk mi és az a párt, a melyhez tartozni szerencsém van, hogy ne nagyhatalmi hóbortok után futkossunk, hanem az ország tagjainak békés megélhetését biztosítsuk. Idebenn és tartományainkban napirenden vannak azok az esetek, hogy arczulcsapják nemcsak a magyar nemzet szuverenitását, hanem magát a magyarságot is. Ha mi ezt összetett kezekkel nézzük és hagyjuk a dolgokat tovább igy folyni, ugy mint 36 esztendeig folytak, akkor látszólagos önállóságunknak még meglevő jeleit is elvetjük. (Igaz l Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Mióta ennek a háznak tagja vagyok, megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy experimentácziókra már nincsen időnk, itt már egyszer az aktív cselekvés terére kell lépnünk. (Élénk helyeslés a szélsöbáloldalon.) Azt akarjuk mi, hogy odaát, a másik államban, Ausztriában ne írjanak igy a magyar nemzetről (olvassa): »A nemzeti állammá lett Magyar-