Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-299

299. országos ülés 1903 Julius 4-e/i, szombaton. 127 beteget bíznak, mert az teljes képtelenség, hogy egy orvos 1450 beteget tudjon kezelni. Ezenkívül az is kétségtelen dolog, hogy az az úgynevezett fis-rendszer, a mely mellett t. i. a munkásoknak nem szabad orvost választani, hanem felállítanak e czélra 100 doktort, a budapesti kerületi betegsegélyző pénztárt válságba és deficzitbe is sodorta, mert a mig megelőzőleg mindig feleslege volt ennek a pénztárnak, — és pedig több ezerre rugó feleslege — addig most több ezerre megy a deficzit, és az folytonosan szaporodik, ugy, hogy előállott az az állapot, hogy a betegsegélyző osztályokat meg kellett szüntetni, a betegsegélyezési dijat fel kellett emelni, a munkásokat pedig közel fél millió koronával terhelték meg évenkint ezen rendszer mellett. Ezenkívül, felfogásom szerint, embertelenség is az, hogy valaki a maga legdrágább kincsét, egészségét ne azzal gyógykezeltesse, a kivel neki tetszik, a ki iránt bizalmat érez, hanem hogy neki kirendeljenek tudós, vagy tudatlan orvosokat és azután akár tetszik, akár nem tetszik az neki, ahhoz legyen kénytelen fordulni. A külföld, és különösen Németország példája meggyőzte a munkásokat arról, hogy teljesen helytelen rendszer az úgynevezett fixrendszer, s a szabad orvoslási rendszer a munkásokra egészségügyi szempontból, — a menynyiben t. i. a kezelés helyesebb — jobb, de helyesebb is azért, mert deficzitbe nem merülhet a pénztár, mivel nem bizonytalan összeget, hanem határozott perczentuális összeget állapit meg az orvosoknak, a kik ezzel az összeggel mindenkor megelégedtek, és meg fognak elégedni, így egyrészről biztosítva van a betegsegélyző pénztár a deficzitbe merülés veszélyével szemben, másrészről pedig nem szükséges a munkások terhét évenkint félmillióval növelni, hanem megmaradhatnak azon betegsegélyezési öszszeg mellett, a melyet évek óta kipróbáltak, és a mely itt Budapesten is nem deficzitre, de ellenkezőleg, feleslegre vezetett. A budapesti munkások mindezt belátva, a kereskedelemügyi miniszter úrhoz 30,000 aláírással egy kérvényt nyújtottak be, a melyben sürgették a szabad orvosválasztási rendszer létesítését. Igaz, hogy a miniszter ur egy rendeletben leirt, de daczára a szabad orvosválasztási rendszer követeléséhez csatlakozó munkások óriási kontingensének, mégsem intézkedett oly irányban, hogy a munkásság láthatná, hogy a miniszter ur az ő helyes és igazságos kívánságuknak eleget óhajt tenni, illetőleg, hogy e részben a lépéseket megtette volna. Ennek tulajdonítom azt, hogy engem, a ki pedig nem igen vagyok a munkáakörökkel öszszeköttetésben, felkeresett egy munkás-deputáczió, és ezen interpelláczió előterjesztésére kért fel. (Helyeslés a baloldalon.) T. képviselőház! En interpellácziómnál abból indulok ki, — a mint különben bátor voltam már röviden rámutatni, — hogy az egyéni és a társadalmi szabadság olyan kincse minden embernek, a melyet minden vonalon meg kell őrizni, s nem helyes, de nem is lehetséges jogállamban, hogy az egyéni és társadalmi szabadság bármilyen békók által megköttessék főkép akkor, hogyha az illető munkáscsoportnak nem használ, sőt minden tekintetben csak árt. Másrészt az a felfogásom és meggyőződésem, hogy a betegsegélyezés intézménye sokkal jobban teljesítené hivatását, sokkal inkább érné el kitűzött czélját, ha a megkötöttség helyett a szabad orvosválasztás intézménye honosíttatnék meg és ezzel alkalom nyújtatnék az orvosi karnak Budapesten és az egész országban, hogy a maga lelkiismeretes tudását, szakértelmét a munkásság érdekében kifejtse. Nekem az az alázatos meggyőződésem, hogy több embernek több a tudománya, több a lelkiismerete és így nagyobb eredményeket képes elérni. Külföldön már e tekintetben kipróbálták a dolgot és különösen Svájczban és Németországban meghonosittatván ez az intézmény, kitűnt, hogy az orvosi kar mindenféle elemei, egyetemi tanárok is nagy számmal ajánlkoztak arra, hogy az egyesülő orvosok által kijelölt körbe belépjenek és a munkásság szolgálatára álljanak. Hiszem, hogy Magyarországon is lesz olyan hazafias és oly lelkiismeretes az orvosi kar, hogy még vezető egyéniségei: a kiváló egyetemi tanárok sem fognak húzódozni attól, hogy a humanizmus számára ezt az áldozatot meghozzák és szakszerű kötelességüket teljesítsék. (Ugy van! a hal- és a szélsöbaloldalon.) A munkások életének a védelme annyiban is inkább a humanizmus követelménye, mert a statisztika megállapította, hogy a munkásoknak az életideje a legrövidebb, miután foglalkozásuk által egészségük sokkal nagyobb támadásnak, veszélynek van kitéve, mint más kényelmes foglalkozású emberek élete. Ezenkívül az is be van bizonyítva, hogy az olyan nemzedék, melyet nem ápolnak kellőleg orvosilag, sokkal satnyább, Hitem és meggyőződésem, hogy Magyarországon hamarább vagy később, de mégis be kell következnie, hogy önálló iparállam leszünk és ez esetben közérdekű és igen fontos az, hogy Magyarország munkásai is olyan nemzedéket neveljenek, a mely e nagy, hazafias feladatokat nemcsak hajlandó, de képes is lesz teljesíteni. De a mint mondtam, pénzügyi szempontból is igen súlyosan esik a mérlegbe a mai rendszer, különösen Budapesten. Mert hogyan áll a kérdés? Az a pénztár, a melyről szólok, 1892-ben alakult meg 30.000 koronával. Bevétele volt 432.000 korona, kiadása 396.000 korona és így többlet volt 36.000 korona, így tartott ez 1894-ben, 95-ben, 96-ban, 97-ben és 98-ban. Ezen idő alatt évenkint különböző nagyságú ezer koronák voltak a jövedelemfeleslegek. Ez volt akkor, a mikor szabad orvosválasztás volt ez intézetnél.