Képviselőházi napló, 1901. XVI. kötet • 1903. május 15–junius 16.

Ülésnapok - 1901-278

152 • 278. országos ülés Í9( (Zaj, Felkiáltások jobbfelöl: Halljuk a szónokot !) Barabás Béla: A most folyó harczok között egypárszor tanújelét láttam annak a lelkes tüntetésnek, a mely az igen t. kormányelnök ur mellett megnyilatkozott. Mondhatom lelkes, intenzív és odaadó Tolt. De ez mindig csak a személyének szólott és sohasem a katonai javaslatoknak. (Ugy van! a szélsőbal-oldalon.) Valahányszor az igen t. miniszterelnök ur, vagy a honvédelmi miniszter ur a katonai javaslatokra vonatkozó előterjesztéseit megtette, mindig néma csend kisérte beszédét. Mindig hallgattak; hanem mikor aztán egy-egy alkotmányos frázis került elő, akkor tapsoltak, lelkesedtek, mert bizalmuknak akartak ezzel kifejezést adni. Hisz az természetes, magától értetődik, hogy önöknek a bizalma megvan, de tüntetni ezzel a bizalommal a nemzeti érdekek ellen, ez nagyon tapintatlan dolog. Széll Kálmán miniszterelnök: Hiszen negyedfél óráig beszéltem a katonai javaslatokról! Barabás Béla: Azok a tapsok, a melyek a miniszterelnök ur mellett elhangzanak és elhangzottak, nekünk adnak igazat. Nekünk adnak igazat, mert én már emiitettem az előbb, hogy a miniszterelnök urat miniszterelnöki székének elfoglalása alkalmával osztatlan bizalom kisérte a többség részéről és rokonszenv a mi részünkről. És ime, négyévi működés után mit látunk ? Hogy a kit mi is rokonszenvvel és önök nagy bizalommal kisértek folytonosan, az semmit sem tud a koronánál keresztülvinni. Odafenn minden nagy emberünket megőrli az az ellenállhatatlan nagy szellem, az a gondolat, a mely ott uralkodik; azon megtörik minden kMáló nagy emberünknek ellenállási képessége és nem tud keresztülvinni semmit. Az a hibája az igen t. miniszterelnök urnak, hogy ő sem tud keresztülvinni semmit. És jöjjön bárki utána, az sem fog tehetni semmit, mert a mi szoIvorú sorsunk az, hogy tűrnünk és hallgatnunk kell azon parancs előtt, a mely Bécsből kerül el hozzánk. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A többség és a minisztérium részéről hallom, hogy engedményekről beszélnek. Hogy merünk mi itt Magyarországon a magyar képviselőházban engedményekről beszélni? (Igás! Ugy van! a szélsobaloldalon.) A mi az isteni törvények és az emberi természet örök rendje szerint bennünket, a magyar nemzetet illeti meg, hogy képezheti az bárkinek szemében engedmény tárgyát ? Ez nem lehet engedmény, t. képviselőház ! Ha pedig vannak nemzeti jogaink, a melyek felett istenen és a nemzeten kívül más rendelkezik, és ha van ember, a kinek kegyelmétől függnek ezek az erkölcsi kincseink, akkor azok tőlünk erőszakkal lettek elvéve, ellopva és elrabolva. (Igaz! Ugy van! Éljenzés a szélsobaloldalon.) És igy van a mi alkotmányunk felépítve, t. képviselőház. Mi mindig csak adunk és nem kapunk semmit. Azért hangsúlyoztam május 25-én, hétfőn. mindig, hogy nekem ez az alkotmány nem becses, nekem az ily alkotmányra szükségem nincs, a mely csak arra jó, hogy e szerencsétlen nemzetet kiszipolyozza, szegénynyé tegye és jogaiból kiforgassa. (Igaz! Ugy van ! a szélsobaloldalon.) És azért ismétlem, ha önöknek ez a parlamentarizmus és ez az alkotmány becses, térjenek eszükre és mentsék meg maguknak, mert mi akkor sem adunk rá semmit, akkor is, tovább is arra lesz alkalmas, hogy mindent Bécsnek felajánljunk és felszolgáljunk. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Engedje most meg a t. miniszterelnök ur, hogy egyenesen az ő személyével foglalkozzam néhány rövid pillanatra, (Halljuk! Halljuk!) hogy innen a mindennapi élet e zajos helyéről elkísérjem őt haza családi otthonába (Mozgás.) és édes otthonának küszöbén belül az ő családja körébe. A mikor a t. miniszterelnök ur innen, ebből a zűrzavaros helyzetből, a megfeszített erőnek idegrontó munkájából elért családi otthonába, ott talál egy kis fiút, Vörösmarty Mihály dédunokáját, az ő unokáját, feleségének unokáját. A kis fiút, a mikor a gondok elsimulnak homlokáról, a miniszterelnök ur néha ölébe veszi és játszik vele. A mi nagy költőnknek, Vörösmartynak, a ki a régi dicsőségünket irta meg, lelkét keresse a gyermekben, nézzen a szemébe és a kis fiúnak szeméből olvasni fogja majd azt, a mit dédapja mond, hogy a kis fiu néma ajka kéri, hogy adjon neki hazát. (Tetszés a szélsobaloldalon.) T. miniszterelnök ur! Régi dicsőségünknek nagy nevű költője egy gyönyörű költeményt irt. Czime: Egy uri hölgyhöz! Az van a költeményben : »Kezedben a gyermeknek álmai, Tündérvilága lelkes ifjúnak, A férfi boldogsága ; játszani Ily drága kincsek nem adattanak.* Önnek is, a mikor oda ült, kezében volt a magyar gyermek álma, a ki szebb Magyarországról, önálló államról álmodozott. Kezében volt, t. miniszterelnök ur, a mi fiatalságunk ábrándja, ereje, lelkesedése, tüze, a mely nem arra való, hogy idegen érdekeket szolgáljon, hanem arra való, hogy a magyar hazának tegyen hasznos szolgálatot. Kezében volt, t. miniszterelnök ur, a férfiunak boldogsága, az a boldogság, a melyért mi küzdünk, hazánknak üdvére és javára, a férfiunak tettereje, a mely ott is megnyilvánul, itt is megnyilvánul nálunk, a melynek nem szabad czéltalannak lennie; mert egyet el kell, hogy érjen, azt, hogy a magyar férfiú küzdelme a magyar hazának boldogságát segítse elő. (Élénk tetszés, taps a szélsobaloldalon.) T. miniszterelnök ur, az a gyermek ott van az ön ölében, az a déduuoka, és ön el engedte foszlani a gyermeknek álmait, kieresztette kezéből ezzel a viselkedéssel az ifjúságnak erejét,