Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-238

238. országos ülés 1903 márczius 27-én, pénteken. 31 ismerek, s a ki Budapesten nevelkedtem, nem i birtam elképzelni, hogy mi az ördög bujt bele ezekbe a rendőrökbe, hogy ilyen dolgok megtörténhessenek. Nem hozok itten fel eseteket, csak általánosságban szólok a dologról. A mikor ez történt, Rátkay László képviselőtársam telefonált a miniszterelnök urnak; a végső beszélgetésnél én vettem kezembe a kagylót és nem nevezvén meg magam, nehogy ugy lássék, hogy kellemetlenkedni akarok — kérve kértem a miniszterelnök urat, hogy legyen szMes intézkedni, és akkor jött az üzenet, hogy jön a főkapitányhelyettes. Én, t. képviselőház, szavatolok róla, hogy fél kilencz órakor az Erzsébet-körúton kevesebb ember járt, mint ott rendesen járni szokott; mindannyian meg voltak rémülve. Ne méltóztassék ezen nevetni. Meglehet, hogy az első attaknál több ember volt ott, de később igenis, kevesebben voltak. De mi történt ekkor? (Halljuk! Halljuk 1 a szélsöbaloldalon.) Egyszerre csak lépésben jött 15—20 lovasrendőr; ezek egy vonalba felálltak az utcza közepén; utánuk jött egy szakasz gyalogosrendőr, és ezek egy gomolyt képezve összeálltak és — természetesen — jobbrabalra a járdán lévő emberek nézegették, hogy mi is történik itt. Abban a pillanatban, a mint egy fütyölés elhangzott, az az egész csoport rendőr kardot rántva és mindenfelé szétoszolva neki rontott a járdán levő közönségnek és az embereket sorra ütlegelte. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Bartha Miklós: Alávalóság! Bakonyi Samu: Ez történt 10, 15-szőr! Pichler Győző: Ez, t. képviselőház, négy-öt perczenkint megismétlődött. Mellettem álló képviselőtársaim lekiáltottak : »G-azemberek! Mondjátok meg számaitokat!« Erre ezek valamit visszakiáltottak, talán az 1200-as számot; erre különben nem emlékezem, nem is tudom biztosan, de denuncziálni nem akarok, — De arra emlékszem, hogy egy rendőr megfordult és igy kiáltott valakire: »Mit, te gazember, megmondjam a számomat ?« — és erre leütötte ott a szemünk láttára azt az embert. Egy másik rendőr pedig igy kiáltott: » Megállj gazember! Most kérdezd a számomat!« — és azzal levette a számát és zsebébe dugta. Felfelé pedig ezt kiáltották: »Megálljatok gazemberek, majd megtanít benneteket Széll Kálmán!« Hanem én erről nem beszélek. Én csak azt kérdem, hogy miért volt ott az a 15—20 lovas és 40—50 gyalogos rendőr egy csapatban? Nagyon sok ilyen rendőri dolgot figyeltem meg és tanulmányoztam, azt azonban ma sem tudom magamnak megmagyarázni, hogy ez miért történt. Talán azon czéíból történt, hogy bosszulatlanul ne maradjon a Kossuth-tüntetés, és hogy másnap egész Budapest forradalmi állapotban legyen ? Egyébként itten eseteket nem mondok el; nem fog akadni képviselőtársaim között egy sem, a ki azt mondja, hogy nem ugy történt. Én egyetlenegyszer szóltam fel erélyesebben az egész idő alatt és ez a következő volt. Fölrohantak a körbe egyetemi hallgatók és azok között egypáran a szenvedélytől és dühtől elvakulva fogtak gyufatartót és levágták az utczára. Az egyiknek, a ki ezt tenni akarta közvetlenül az én ablakomnál, megfogtam a karját, összegazembereztem és kiszidtam. Mondom ismételten, nem tudom magamnak megmagyarázni a titkot, az egész mint egy lehetetlenség tűnik fel előttem. De mit untassam a házat? Az idő amúgy is előrehaladt és a t. ház különben is tudja, hogy a rendőrségnek hogyan, mikor kell a fegyvert használnia. Nem volt itt az állam veszélyben. Láttam én olyan tüntetést, a mikor a franczia köztársaság léte volt veszélyeztetve, 1887—88-ban Parisban, a mikor boulangeismus a legnagyobb szenvedélyességgel dúlt, a mikor az utcza felfordult, és a Sorbonne diákságának tízezrei állottak össze, hogy egy szédelgőtől mentsék meg a franczia köztársaságot. Hallottam a fiatalságnak »á bas Boulanger« kiáltásait, láttam azt nagy tömegekben nagy zajjal felvonulni. És ott volt a franczia rendőrség napnap után kMonulva. Az ifjúság a legerőszakosabban járt el, követelte mindenkitől, hogy Boulanger ellen foglaljon állást, s nem elégedett meg Ígérettel, hanem ott állott meg a színházak, s középületek bejáratánál, s nem engedett be addig senkit, a míg esküt nem tett arra, hogy Boulanger ellen lesz. S a franczia rendőrség mégis egyetlenegy vércsöppöt sem hullatott ; pedig ott az egész köztársaság jövője forgott kérdésben. És láttam, t. képviselőház — a miniszterelnök ur is ott volt akkor — Bécsben a Badeni bukását megelőző három napot. Méltóztassanak csak bölcsen visszaemlékezni a Grillparzer-utcza és az UnMersitäts-Gasse jeleneteire az egyetem körül, mikor a Wacht am Éhein nótájával és kék búzavirággal 40.000 ember veszélyeztette a rendet. Én magam láttam, mikor bevonult az a 40.000 ember a Burgba. Én magam is bemehettem volna, de visszatartott a jó izlés attól, hogy én is tüntessek a császár, illetve a királyom ellen. Restelltem volna, ha ott látnak. De, mondom, láttam a Burgban a népnek ezreit és tízezreit, hallottam zajos követelésüket: »Badeni muss fallen ! Hoch Deutschland ! Hoch Kaiser Wilhelm!« Alig indultam el délután Bécs városából, az első állomásnál elénk ugrott az állomásfőnök azzal: »Die geehrten Beisenden wérden verständigt, dass Seine Majestät die Demission Badeni's angenommen hat.« Nem lovagoltattak a nép közé, nem gyilkolták a tömeget, hanem inkább elbuktatták Badenit. Akkor nem volt parlament, a mely ezt tette, nem volt mit konventnek mondani, hanem volt nép, és volt császár, a ki félt a barrikádoktól és azért kellett megvalósulnia a nép akaratának. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.)