Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-242

2Í2. országos ülés 1903 április 1-én, szerdán. 125 raz kenyeret is alig képes megszerezni (Ugy van ! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) és már ugyis ki akar vándorolni hazájából, mert az őt eltar­tani nem képes. Á mi viszonyainkat tekintetbe véve azt ta­lálom, hogy a nemzet által eddig évről-évre teljesített vér- és pénzáldozat, melyet a had­seregnek hozott, máris túlnagy volt, nem hogy még azt fokozni lehetne. Hiszen hozzuk ezt arányba azon összeggel, melyet kulturális intéz­ményeinkre forditunk, vagy hasonlitsuk össze közgazdasági fejlődésünkkel, azt látjuk, hogy az arány nagyon ez utóbbiak hátrányára fog mutatkozni. (Uqy van! a szélsöbaloldalon.) Épen ezért nem áll meg azon indok, a mit a törvényjavaslat mellett a túloldalról hangoz­tattak, a mit a honvédelmi miniszter ur is föl­hozott, hogy t. i. az európai nagyhatalmak mennyMel intenzMebben fejlesztik hadseregüket, mint mi. Igen, de ha nézzük az arányt, hogy a nagy nyugati államok közgazdasági fejlődése mily arányban halad, hogy ők mit költhetnek kultúrájukra, akkor kitűnik, hogy hozzájuk vi­szonyítva mi meg aránylag sokkal többet for­ditunk véderőnkre, mint ők. (TJgy van! TJgy van! a. szélsöbaloldalon.) Különben is, mint már ez oldalról több képviselőtársam elmondotta, mi nem vagyunk oly helyzetben, hogy egyrészt oly hadsereget tart­sunk fenn, mint azt a nagyhatalmak teszik, a kik abból anyagi hasznot is látnak, de arra szükségünk sincs. Oroszország expanzív politi­kát üz, a hadseregére fordított költségei any­nyira-amennyire megtérülnek az ország terri­toriális nagyobbodásával; Németország a világ­kereskedelmet akarja dominálni, ennek a védel­mére nagy hajóhad és hadsereg szükséges, amellett gyarmatai is vannak, mindezek megtérítik a véderőre fordított költségeit. Eranczia-, sőt Olaszországnak is vannak gyarmataik, de nekünk külkereskedelmünk alig, és gyarmatunk nincs és nézetem szerint szerencsétlenség volna nekünk mást, mint tisztán védelmi politikát űzni és igy nincs oly hadseregre szükségünk mint a nagy­hatalmaknak. De különben is, ha az ország anyagi erejének végmegfeszitésével akarnánk is, lehetetlen a versenyt két szomszédunkkal, akár Orosz-, akár Németországgal fölvenni, mert egyik mögött népességre, a másik mögött gazdaságra nézve ugy elmaradunk, hogy a versenyt kiállani nem bírnánk, (Igaz ! TJgy van! a szélsöbalol­dalon.) Mint emiitettem, kizártnak tekintem azt, hogy az ország financziális veszélyeztetése nélkül a hadseregre még az eddigieknél is nagyobb anyagi áldozatokat hozhassunk. Mit tegyünk tehát, hogy minden költségemelés nélkül a had­sereg harczképességét fokozzuk? Arra kell töre­kednünk, hogy jobban kiképzett hadsereget kapjunk kevesebb költséggel. (Ugy van! a szélsö­baloldalon.) És itt nem tehetem, hogy ne foglalkozzam Szemere t. képviselőtársam beszédével, ki, bár sajnos, egészen más konklúziót vont le beszédé­ből, mint amit én tenni fogok a magaméból, mert ő a törvényjavaslatot megszavazza és én nem; de azt találom, hogy beszéde nem része­sült kellő méltatásban, mert ő pozitív és igen megszívlelendő dolgokkal állt elő a hadsereg harczképességének fokozása tekintetéből, reá­mutatott oly hibákra, a melyeket én is had­seregünknél felfedezni véltem. Katonai szak­tekintélynek épen nem tartom magamat, de azon rövid idő alatt, melyet a hadsereg kötelé­kében töltöttem, mégis azt vettem észre, hogy azon föltételek közül, melyeket szükségeseknek tartok arra, hogy komoly esetben győzelmesen vonulhasson előre egy hadsereg, sok hiányzik. Én négy előfeltételt akarok csak megemlíteni: először kellő magasabb taktikai vezetés; erről nem akarok beszélni, mert azt megítélni nem tudom, legalább a mostani állapotot, bár a történelem a múltra nézve nagyon szo­Ivorú tapasztalatokat mutat. Másodszor a csa­patok lelkesedése, azok szelleme; ezzel be­szédem későbbi részében óhajtok foglalkozni. Harmadszor: a sereg lövési gyakorlottsága és negyedszer: háború esetén a hadsereg ellátása. Szemere t. képviselőtársam a lövési képesség­ről beszélt és azt találta, hogy erre nem for­dittatik kellő gond. Az én tapasztalataim ugyan­azok. Óriási költségébe kerül a kincstárnak az évenkint czéllövészetre szolgáló éles töltények beszerzése, de hogy azt hogyan használják fel, arra kellő gond fordítva nincs. Én csak u lovasságról beszélhetek, a gyalogsági czéllövést az utolsó időben nem volt alkalmam láthatni. De azt mondhatom, hogy azt tapasztaltam, mi­szerint a lovasságnál az a fődolog, hogy a töl­tényeket kilőjjék, hogy a kilőtt hüvelyeket be­szolgáltathassák, de hogy az akképen történik-e, hogy a legénység tanul-e mellette czélba lőni vagy sem, az mellékes; a fő az, hogy az a bi­zonyos számú patron elfogyjon. Erre méltóz­tassék az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur­nak a csapatoknál nagyobb figyelmet fordíttatni, mert hisz a jövő háború sorsát csak a lőfegyver fogja elhatározni, ott oldalfegyver már számí­tásba nem jön, és ha az egyik katona kétszer olyan jó lövő, mint-a másik, vagyis ugyanannyi számú lövés közül kétszer annyit talál, az kettő helyét állja, és ha évenként annyi embert ké­peznek ki kitűnő lövőnek, mint a mennyMel most többet kívánnak, mindjárt pótolni fogja a most kívánt létszámemelést. Még, a mint említettem, a hadseregnek há­borúban való ellátásáról akarok pár szót szólni. Három nagy gyakorlaton vettem részt, a hol egy-egy hadtest, sőt még több is küzdött egy­más ellen; az ellátás meglehetősen ment mind­addig, míg az utolsó három nap a háború sze­rintiellátás az úgynevezett Etappen Verköstigung be nem következett; ez alatt a három nap alatt

Next

/
Oldalképek
Tartalom