Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-233

233 országos ülés 1903 márczius 20-án, pénteken. 293 taidé. Mikor látom azt, hogy pl. Bolgár Ferencz barátom itt a tegnapi napon, vagy valyamelyik nap védelmezi ezt a javaslatot és csodálkoznak rajta, kijelentem hogy én nem csodálkozom rajta. Én azt nagyon jól tudom, hogyha egy kálvinista emberből pápista ember lesz, az hétszerte jobban hányja a keresztet magára, mint a született pápista. (Élénk derültség és taps a szélsöbaloldalon.) Sőt épen nekem is volt egy esetem ; a harmadik faluban tőlem egy kálvinista ember, a ki elég fösvény volt, azért, hogy a jmpnak egy szekér szénát ne fizessen, beállott pápistának. Minden vasárnap a templomba járt, pedig addig nem ment egy félesztendőben egyszer sem. Hanem, ha aztán véletlenül eljut Tarpára a kuruczok közé, ott ugy ordit, hogy az egész gyülekezetet keresztülénekli; jól esik lelkének, hogy kálvinista módra kiénekelheti magát, hiába pápista. (Derültség.) Én, megvallva az igazat, nem tartom Magyarországra szerencsésnek sohasem a középpártot. Legyen kormánypárt és legyen ellenzék, de ne legyenek, a melyre egyáltalában szükségünk nincs. Mert én elhiszem, hogy nekik olyan nagy czéljaik voltak, és azt is hiszem, hogy látszólag ugy tűnik fel a dolog, hogy Magyarországon, szemben a hatalomnak Ivorális tekintetben való azzal a hallatlan elfajulásával, a mint az a községi jegyzőknél nyilvánult végkifejlésében leginkább, hogy egy választást tisztán el sem lehetett képzelni, a hol már mindenki kétségbe volt esve, hogy mi lesz ebből az országból, jól van, ők mindig azt az elemet reprezentálták, a kik azt mondták, hogy az elvek jók, de a rendszer rossz; az 1867-iki kiegyezés jó, csak fejleszteni kell azt és a helyes útra kell terelni. Elismerem, hogy erre szükség van. De azt nem ismerem el, hogy pl. azt az eredményt, a melyet a nemzet tőle várt, elértük volna. Mert hogy egy pár katonai akadémiában magyarul tanítanak hetenkint egy vagy két órát, hogy ez képezte volna egy pártnak egész exisztencziáját oly hosszú időn keresztül, az elég sovány eredmény. Vagy talán a Ivorális alapokat javította meg Magyarországon? Én nem látom. Talán egy más miniszterelnök alatt lett volna joguk ezt mondani, de, a hogy én Széll Kálmán miniszterelnököt ismerem, még a régi jó időkből, meg vagyok róla győződve, hogy ezt, a mi most történt, vagy legalább is igen kevéssel kevesebbet minden esetre megtett volna náluk nélkül is. De a nemzet várakozásának nem felelt meg e párt. Elhiszem, hogy kevés volt a bagázsijuk akkor is, a mikor az ellenzéken voltak, tudom nagyon jól, hogy olyan helyzetben voltak ők, mint az a háziasszony, a ki tizenkét órakor megcsinálja négy emberre az ebédet, fél egykor pedig kap három vendéget. Mindent lehet csinálni, csak pecsenyét nem. A pecsenye marad, hanem körülrakják garnirunggal, ugy, hogy az a vendég nem is pecsenyével, hanem garnirunggal lakik jól. (Derültség.) Elhiszem, hogy nem sok volt, a mit kívántak. Hanem az után az eset után, mikor Magyarországon Tisza Kálmán belépett a kormánypártba és az eredmény az volt, hogy az egész addigi működéséről, a melylyel a nemzetet biztatta, lemondott és nem hogy biztatásaiból csak egyet is megvalósitott volna, de százszor roszszabb helyzetet hagyott hátra, mint a régi Deák-párt, ez után az eset után különb eredményeket várt volna tőlük a nemzet. Mert az iránt a régi Deák-párt iránt — hiába vagyok ellenzéki, el kell, hogy ismerjem — mindig tisztelettel vagyok, mert meg vagyok győződve, hogy jót akartak, legalább kezdetben. Hogy azután hova fajult el később, az más dolog; elfajult, a mikor azt, a mit tőlük Bécsben követeltek, teljesítették, a mikor tulajdonképen mindig nemzetellenes dolgot kellett végezniök, (Igaz! Ugy van! a szélsőbal-oldalon.) a mi által népszerűségük az országban napról-napra csökkent. És azután azt kellett látnia a Deák-j)ártnak, hogy hiába emeljük az adót, hiába csináljuk az adósságokat, ezekkel az igényekkel, a melyek mai napig is tartanak, nem hogy felhagynának, hanem mindig nagyobb étvágygyal vannak. így vagyunk pl. ezzel a javaslattal is. Ha azt mondanák, hogy itt e kastély, e nagy és monumentális épület egy tornyának befejezéséről van szó, hogy proporcziója meglegyen, hogy ne csorogjon és hogy a századok viharait kibírja és ennek a nemzetnek biztosságát megadja, akkor szót sem emelnék, akkor magam is megszavaznám a javaslatot. De ha ezt ma megszavazom, nem telik bele két-három hét, s ott leszünk megint, hogy még nagyobb áldozatokkal és igényekkel fognak ide a ház elé lépni. T. ház! Akármilyen kis programmja van is egy ellenzéknek — se tekintetben leczke lehet nekünk az egyházpolitikai törvények alkotása is, annak valósításában soha se menjünk másnak a segítségére, hanem valósítsuk meg magunk, ha akarjuk, mert különben, tulajdonképen csak félrevezetjük a nemzetet. Teljes tisztelettel vagyok a nemzeti pártnak különösen volt vezére, de összes tagjai iránt is, azonban nem zárkózhatom el az elől, hogy ki ne jelentsem azt, hogy méltóztassanak elhinni, hogy a nemzet részére minden ilyen cselekedetnél, még ha a legjobb intencziókból történik is, ha az nagy eredményt produkálni nem képes, a csalódás sokkal nagyobb annál az eredménynél, a mit elértek. (Ugy van! Ugy van! a szeísöbaloldalon.) Azt mondja gr. Tisza István, a mint az előbb is jeleztem, hogy elértük azt, hogy a nemzet és a király megértette egymást. Hát uraim, megérthette volna egymást. De hisz azt látom, hogy 36 esztendőn keresztül ez a nemzet nem csinál egyebet, mint a legnagyobb odaadással, a legnagyobb hódoló tisztelettel, sőt hiperlojalitással viseltetik a trón iránt, még a magam pártja is, ugy, hogy ha egy idegen ide jönne — nem most, már túl vagyunk rajta, de ha a