Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-211

211. országos ülés 1903 február 20-án, pénteken. \n' sem gyakorolt és nem is gyakorolhatott. (Igaz! Ugy van! a bal- és a széísöbaloldalon.) Hogy ez valóságban igy van, bizonyítja az a körülmény, hogy, a mint Mátyás király szemét behunyta, a magyar Rendek még csak kísérletet sem tettek, hogy Ausztriát továbbra is megtartsák. HMatkoznak arra is, hogy őseink, midőn a mohácsi vész után I. Ferdinándot királyija választották, abból a politikai meggyőződésből tették, hogy Magyarország magában véve gyenge, támaszra van szüksége és hogy ezt a leghelyesebben, a legczélszerübben az osztrák örökös tartományokban találja meg. Ennek sincs több történelmi alapja, mint az előbbinek. Nem tudom, méltóztatnak-e ismerni az 1505-iki rákosi országgyűlésnek hires végzését, melyben kimondják, hogy soha többé idegen királyok nem választhatók. (Halljuk! Halljuk!) Rendkívül érdekes és azért legalább a végét leszek bátor felolvasni. (Olvassa): »Nehogy tehát, ha mostani kegyelmes urunk a világból fiörökös nélkül találna kimúlni, az országot idegen fejedelem bitorolja és minket örökös szolgaságba juttasson, mától fogva örök időkre rendeljük, hogy valahányszor a király meghal a nélkül, hogy riörököst hagyna maga után, királyunkká külföldit egyszer sem választunk, hanem csakis magyart, a ki ezen hMatalra képes ós alkalmas, és a kik ezen végzés ellen cselekednének, mint hűtlenek és az ország ellenségei örök szolgasággal lakoljanak. « Bizonyítja ez, hogy a mohácsi vész előtt nagyon kevés idővel, 1505-ben mi volt a nemzet véleménye. De azt mondhatnák, hogy az 1526-iki veszedelem, a mohácsi gyászos ütközet változtatta meg őseinknek véleményét és ez birta őket arra, hogy külföldi segítséget keressenek. Hát ez sem áll, mert hiszen méltóztatnak tudni, hogy az ország Rendéi túlnyomó többséggel Zápolya Jánost választották meg királylyá és őt koronázták meg, mig I. Ferdinánd hMei alig voltak öten-hatan, a kik az ország szélén, Pozsonyban húzták meg magukat és mocczanni sem mertek. De hogy maga I. Ferdinánd sem tekintette ugy a dolgot, hogy őt Magyarország önszántából választotta királyija, bátor leszek Ferdinándnak két leveléből egyes passzusokat felolvasni, melyeket ő nagynénjéhez, Margit főherezegnőhöz intézett. (Halljuk! Halljuk!) Az első levél kelt 1526. november 24-én s többek között ezeket mondja (olvassa): »Már tudtára van önnek, hogy a vajda« — t. i. Zápolya János — »megátalkodva régi vágyaiban, minden tekintet nélkül az örökösödési jogra, melylyel én, nőm, és a mi osztrák házunk bir, és a szerződésekre, melyek ez iránt tétettek, bement azon városba, a hol Magyarország királyait megkoronázni szokták és ott némely püspökök és világi urak pártfogása mellett, a kik alig voltak kellő számban, múlt Szent Márton napján magát sietve megválasztatta és megkoronáztatta királynak.* Tehát Ferdinánd nem hMatkozik választásra, nem mondja azt, hogy őt a magyar Rendek kívánják királynak, hanem hMatkozik az ő állítólagos örökösödési jogára, a mely szerint a magyar trón őt és az osztrák házat illeti. A másik levél kelt 1527. október 4-én és ezt mondja (olvassa): »A gyűlés, melyre a nemeseket és az ország Rendéit összehívtam, a múlt vasárnap kezdődött, de jónak láttam azt kérelmükre még nyolcz napig elhalasztani, mMel, miként elébem terjesztették, többen rossz hangulatban lévén, eddigelé meg nem jelentek; de reménylem, hogy az emiitett vereség« — t. i. a levél elején beszél a tokaji ütközetről, a melyben János király seregeit megverték, — »őket meggyógyította és nem gondolom, hogy még más gyógyszerre is lenne szükségük. Máris megjelent tegnap az esztergomi érsek, a ki szintén beteg volt több másokkal egyetemben, a kik már szintén meggyógyultak.« Méltóztatik ebből látni, hogy egyáltalában nem a magyar Rendek és nem politikai meggyőződésből választották meg Ferdinándot magyar királylyá, hanem ő az állítólagos örökösödési jog alapján tartott ahhoz igényt és azt fegyverrel igyekezett biztosítani. Kubik Béla: Es meggyógyította és bizonyára megkente az embereket! Bizony Ákos: HMatkozni szoktak ennek igazolására az 1723:1. és II. t.-czikkre, a hibásan u. n. pragmatika szankezióra is. Es ezzel is azt akarják igazolni, hogy a mi őseink meg voltak arról győződve, hogy arra a kapcsolatra csakugyan szükségünk van. Nézetem szerint erre sem lehet semmiféle következtetést alapítani. Az 1723:1. és II. t.-cz. létrejöttének ugyanis különös előzményei vannak. (Halljuk! Halljuk!) Először is 1711-ben verték le a Rákóczy-féle szahadságharezot és ebben az időben Rákóczy Ferencz és vele a magyar nemzet legjobbjai a keserű számkMetésben Rodostóban hallgatták a tenger mormolását. Ez volt az egyik ok, a mely a nemzet kezéből kMette az ellenállás fegyverét. A második volt a győzedelmes török hadjárat. Hiszen 1718-ban köttetett meg a passzaroviczi béke, a mely nemcsak Magyarországot szerezte vissza a töröktől, de Oláhország és Szerbia egy részét is. Tehát a dinasztia oly hatalmas volt abban az időben, hogy minden ellenállás lehetetlennek és sikertelennek mutatkozott. De használtak más eszközöket is, használták az erőszakot és használták a vesztegetést. (Igaz! Ugy van! a széísöbaloldalon.) A mi az erőszakot illeti, egy igen klasszikus tanura hMatkozhatom: a magyar főrendeknek 1764-ben az alsóházhoz intézett üzenetére, midőn t. i. nem akarták a Mária Terézia által kért adóemelést megszavazni, azt mondják a főrendek: (Halljuk! Halljuk!) »Vagy nem vetemedik-e elkeseredésében arra a királyné, hogy biztosokat küldjön az országgyűlésbe, a mi azután milyen súlyossá tenné az ország állapotát, azt tud-