Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-218

280 218. országos ütés 1903 márczius 3-án, kedden. is beszélve azokról az apróbb forrongásokról és lázongásokról, a melyek Közép-Amerikában, Tuniszban és másutt lejátszódnak. És azt látjuk, hogy ezeknek a bonyodalmaknak és összeütközéseknek úgyszólván egyike sem ért bennünket és azokba, ha nem akartunk volna, bele sem kellett volna avatkoznunk. (Tetszés a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Én azt hiszem, hogy a magyar nemzet geográfiai helyzete ma kedvező, oly kedvező, a milyen századok óta nem volt, és e kedvező helyzetet nekünk ki kell használnunk arra, hogy előmozdítsuk belső fejlődésünket, tökéletesítsük teljesen államiságunkat, és azt az egész vonalon kiépítsük, azért, hogy ha majd elmúlik ezen kedvező korszak, tudjunk szembeszállni a viharokkal is. (Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Ez a nemzeti politika!) És ha a magyar nemzet e kötelességét elmulasztja, akkor megérdemli azt, hogy a mulasztó és gondatlan nemzetek közös sorsa érje el: a szolgaság és az elenyészés. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Megvallom, az eddig felhozott érveknél súlyosabb érveket találtam gr. Tisza István t. képviselő ur beszédében, a ki a balkáni bonyodalmakra mutatott rá. Azért mondom, hogy súlyosabb érvet, mMel tény az, hogy a Balkán közel fekszik mihozzánk és tény az is, hogy ott nagy gazdasági érdekeink vannak. De, t. képviselőház, a mikor tőlünk ezen áldozatokat a Balkán-bonyodalmak nevében, Maczedónia függetlenségének nevében kérik, akkor nekünk csakugyan kötelességünk mélyen belebocsátkozni a kérdés vizsgálatába, s ezért megengedi nekem a t. képviselőház, ha e kérdésnél kissé hosszasabban időzöm. (Halljuk! Halljak!) A kérdés megvilágítása végett vissza kell menni egész a múltba. (Halljuk! Halljuk!) A mikor a Habsburg-dinasztiát a sors Magyarország trónjára ültette, akkor ezzel azt a rendeltetést adta neki, hogy keleti hatalommá váljék és a dinasztiának, valamint a dinasztia alá vetett népek sorsa leginkább attól függött, hogy fel tudja-e fogni a dinasztia hMatását, megérti-e azt, hogy neki az ő nyugati összeköttetéseiből és bonyodalmaiból mihamarabb ki kell bontakoznia, és magát a keletre vetnie, hogy azt a nagy világhatalmat, amelyet a középkorban birt és a melyet menthetetlenül és viszszaszerezhetetlenül elvesztett, helyre tudja állítani a keleten. Abban az időben, t. képviselőház, volt a magyar nemzetnek egy kMáló nagy állaniférfia: Práter György, Martínuzzi bibornok, a kit az osztrák zsoldos hatalom meggyilkoltatott, s a kit az osztrák történetírás ugy fest le, mint a legmegbizhatatlanabb, fondorkodó, ármányos és aljas lelkű embert, holott, t. képviselőház, tisztább, világosabb és nemzetibb politikát nem is lehetett volna folytatni, mint a minőt Fráter György folytatott. Mi volt ugyanis az ő politikájának az értelme ? Azt mondotta ő a Habsburgoknak — s ebben állott az ő politikája, — Feküdjetek neki teljes erővel annak a feladatnak, hogy Magyarországot megvédelmezzétek a törökök ellen és akkor a magyar nemzet teljes hűséggel és odaadással fog a ti trónotok mellé seregelni. De ha ti ezt a feladatot, a mely reátok háramlik azáltal, hogy a magyar korona fejetekre száll, csak immel-ámmal és fél erővel fogjátok elvégezni, akkor én és a magyar nemzet nem tehetjük azt, hogy védtelenül szolgáltassuk ki magunkat a török csapásainak. Akkor igenis azt fogjuk tenni, hogy paktálunk a törökkel, hogy igyekszünk vele megértetni magunkat, igyekszünk vele, ha csak lehet, békén élni. Ez volt Fráter György politikája; és különös, hogy maga az érdekelt dinasztia nem tudta annyira felismerni, nem tudta annyira megérteni ennek a politikának a jelentőségét és eszközeit, mint az az egyszerű, alacsony sorsból felvergődött magyar államférfiú. A történelem bebizonyította, hogy minden csakugyan igy történt. A dinasztia félkézzel végezte Magyarország felszabadításának munkáját, és mikor ez a felszabadítás végbement, akkor sem volt az tulajdonképen a dinasztia erőfeszítésének az eredménye, hanem egyrészt a magyar nemzet vitézségének és kitartásának, másrészt a török birodalom belső összeroskadozásának következménye. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mindegy azonban ; tény az, hogy a dinasztia elérkezett a Balkán küszöbéhez; itt újból megnyílt előtte a nagy történelmi feladat, újból az volt a kérdés, hogy teljes erővel és teljes akarattal foganatba veszi-e a Balkánnépek felszabadítását, vagy pedig ismét Belgiumban, Szicziliában és másutt keresi-e hatalmának továbbfejlesztését ? Akkor a Balkán-népek bizalma, reménye a Habsburg-dinasztiában összpontosult, akkor még nem jelent meg a Balkánfélszigeten a nagy versenytárs. Ha a dinasztia ezt a feladatát felfogja annak idején, akkor meg vagyok győződve, hogy ma birodalmunk határa a Boszporus-tenger. így azonban mi történt? A Balkán népei látták, hogy ez a törekvés nem komoly, hogy erre biztosan számítani nem lehet; ennélfogva tehát kerestek maguknak más szövetséget. Azt hiszem, hogy ez a fordulat II. József császár alatt következett be, akkor, a mikor már közösen viselt háborút a Habsburg-dinasztia és Oroszország a törökök ellen. Akkor is az történt, hogy fél erővel mentek neki a háborúnak, hosszú vonalon osztották szét a hadsereget, egyszóval, a mint Kossuth Ferencz t. képviselőtársam mondja, megverették magukat, holott az orosz győzött. Es azóta az orosz következetesen, nem kiméMé áldozatot, nem kiméMé vért és vagyont, folytatja ezt a politikát a Balkán népeinek felszabadítására. Lehet-e ily körülmények között csodálkozni azon, hogy a Balkán-népek minden reménye, minden bizalma az orosz czárban, az