Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-215

192 215. országos ülés 1903 február 27-én, pénteken. következő volt: spekuliren heisst spekuliren; wenn einer mit dem andern spekulirt. De mi nem arra voltunk kíváncsiak, hogy a gróf ur megmagyarázza nekünk, mi az a nagyhatalom, hanem arra, mi haszna van a népnek, a nemzetnek, annak a szegény, kizsarolt nemzetnek ebből a nagyhatalmi állásból. Erre a kérdésre nem tudott volna a t. gróf ur választ adni; megkísérlem hát én. A népnek, annak a szegény népnek, a mely ahhoz a nagyhalalmi álláshoz a szuronyt, a vért, a pénzt adja, haszna az, hogy németül kínozzák, németül nyúzzák, hogy ontsa vérét, koldussá legyen és haljon meg az udvari jíolitikáért és a nagyhatalmi állásért. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nagyon rossz ügyet védelmezett a t. gróf ur, a mikor ezeket a javaslatokat védelmezte, mert a nemzeti törekvések védelmezése lett volna kötelessége. (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) A t. gróf ur a magunk fajta képviselő véleményére oly keveset ad és oly magasról tekinti a dolgokat, hogy olyan férfiura hMatkozom, a ki előtt ő is kegyes lesz talán meghajolni. E férfiú gróf Andrássy Gyula, édes apja, idősb gróf Andrássy Gyula, a ki hazafiúi törekvéseit, politikai pályáját a honvédségnél és az akasztófánál kezdette, nem pedig mint a t. gróf ur a »von Pikkauf« államtitkárságnál. S hogy élete összes cselekedetei és változatai között erre volt legbüszkébb, ezt egy gróf ur által is ismert epizód is bizonyítja. Nessi Pál: Messze esett az alma a fájától! Eitner Zsigmond: Terebesen történt a dolog. A vadászatról hazafelé hajtva, maga mellé ültette gr. Andrássy Gyula Dóczit, aki akkortájt titkára volt. A falu népe üdvözölte és bámulta a tovarobogó fogatot; leglelkesebb üdvözlő és bámuló egy kis csoport falubeli kaftános zsidó volt. Látásukra Dóczi megjegyezte: — Kegyelmességed bizonynyal azt hiszi, hogy ezek a zsidók a minisztert bámulják. Pedig dehogy! Ok engem bámulnak; tudják, hogy zsidó vagyok s hogy én itt gr. Andrássy Gyula mellett ülök, ez előttük sokkal nagyobb dolog, mint hogy Terebes ura a korona tanácsában foglal helyet. Andrássy mosolygott, mindamellett ugy vélekedett, hogy elvégre ő is szép utat tett az előmenetelben. Délben aztán asztaltársaihoz azt a kérdést intézte, hogy kinek a karrierje nagyobb : az övé vagy pedig titkárjáé ? 0 hMatkozott száműzetésére, a lapos erszény s a borús kilátások napjaira. A titkár származását, gyermekkorának nyomorát vetette latba. Tragikomikus elbeszélésével a diáknyomoruságoknak, a miket végigküzdött, a napoknak, midőn szederrel táplálkozott és csupán kemény padon aludt s hogy a szakácsnak levelezőjeként érdemelte ki első irói tiszteletdiját, a fiatal titkárnak sikerült a társaságot a maga részére hódítani. Először is az angyaljóságu grófné s az ő gyermekei pártoltak el a minisztertől, a ki maga sem tagadhatta, hogy az ut olyan kezdettől addig a teremig, a hol akkor együtt ültek, bizony egy kissé regényes. — »Persze, persze«, — monda Andrássy az irigység bizonyos árnyalatával, — »hogy vannak ilyen nyomorúságok, a melyekről nekem még csak sejtelmem sem volt. Hanem azért — s itt a győzelem sugara derítette fel arczát, — önt még sohasem akasztották fel.« (Tetszés és éljenzés a szélsöbaloldalon.) A nemzet történetében pedig az ilyen férfiak neve van aranjbetükkel megörökítve; a nép lelkében az ilyen férfiak neve él örökké, a kik nemzetükért vértanúi halált szenvedtek, nem pedig az olyanoké, a kik pikk auf államtitkárságon kezdték karrierjüket. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nessi Pál: S a nemzet jogait feladták! Eitner Zsigmond: A nagyhatalmi állás, az egységes Ausztria ama rettenetes moloch, a melynek táplálására annyi vér- és pénzáldozat kell. Ezen rendszer ellen kell küzdenünk. Hiszen kell, hogy a dinasztikus hadsereget felváltsa már a nemzeti hadsereg; hiszen a külállamok mind a nemzeti hadseregek szervezésének terére léptek át, és csak nemzeti hadseregtől lehet nagyot és dicsőt várni. A hadsereget mi tartjuk fenn, a mi pénzünkből fizetik, az a mi gyermekikből áll. Az osztrák császár ur lehet Ausztriában, de nem ur Magyarországon , . . Nessi Pál: Ugy van ! Ugy van! Eitner Zsigmond: . . . mert itt csak a magyar nemzetnek és csak a magyar királynak van szuverenitása, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) de sem Beck vezérkari főnök, sem Goluchovszki külügyminiszter nekünk törvény ellenére nem parancsol. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mert törvényellenes dolog az, hogy a magyar hadseregben osztrák jelvények alatt német tisztek, német kommandó mellett tanítsák fiainkat, elfelejteni a haza iránti érzelmeiket. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hogy pedig a magyar hadseregnek nyelve mégis német, az sem alkotmányos jogon, sem magyar törvényen, sem a magyar király alkotmányos felfogásán nem alapszik, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) hanem egyszerűen az osztrák császári abszolutizmuson. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nincs a föld kerekségén ahhoz fogható államjogi képtelenség és nemzeti sérelem, hogy egy törvénybe iktatott független nemzet hadseregének a nyelve más legyen, mint maga a nemzet nyelve. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hogy a nemzeti nyelvvel való rendelkezés királyi felségjogot képezett volna, vagy hogy a királynak olyan jogai lettek volna, a melyek őt akként illették volna meg, hogy a nemzet akármely organizmusában, igy a hadseregben is, akár részben, akár egészben a magyar nyelvet eltörülhette — vagy esetleg mással helyettesíthette volna, azt Szent István korától kezdve mostanig egyetlen törvénynyel sem lehet bizonyítani.