Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-206

W6, országot ütés 1903 február 1%-én, szombaton, 428 tására utasítást nem kaptak s levélbeli megkeresésre azon okból, hogy erre törvény nincs és ők csak a maguk járására szóló házalási engedélyt adtatnak, az ily igazolvány kiállítását megtagadták. Tekintve, hogy a rendeletnek ezen hiányos intézkedései folytán számos szegény család a Felföldön keresetforrásától fosztatnék meg, kérdem a kereskedelmi miniszter urat — megjegyzem, hogy ezen embereknek itteni napi keresete, ha jól megy, 70—80 krajczár, a melyből ők még a Felföldön élő szegény családjaikat is tartoznak segélyezni, — hajlandó-e a belügyminiszterrel egyetértve törvénypótlólag intézkedni a vándoripari igazolványoknak az egész országra szóló kiállítása módjáról és hajlandó-e félévi határidőt szabni, hogy a hazájuktól távollevő vándoriparosok igazolványaikat beszerezhessék?«(Helyeslés a néppárton és a szélsobaloldalon.) Elnök : Az interpelláczió közöltetik a kereskedelemügyi miniszterrel; Következik Barta Ödön képviselő ur interpellácziója az úgynevezett közös államadósság konverziója tárgyában a miniszterelnök urboz. (Halljuk! Halljuk!) Barta Ödön: T. képviselőház! A magyar államadósság konverziója alkalmával épen az én igénytelenségemnek volt alkalma rámutatni, hogy nem egészen helyeselhető a magyar kormánynak az a politikája, a mely szerint akkor, midőn a pénzpiacznak kedvezőbbre fordultával, elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy nagyobb szabású hitelművelettel a magyar hitel nevében a pénzpiaczboz forduljon, ezt azzal az adósságával tette, a melynek csak anyagi nyomasztó voltát érezzük és nem azzal a másik adóssággal, a melynek anyagi nyomasztó volta mellett még erkölcsi nyomasztó volta ellen is minden magyar önérzetnek fel kell lázadnia. (TJgy van! a szélsobaloldalon.) Volt alkalmam akkor rámutatni arra is, hogy ha csakugyan elérkezett a pénzpiacz helyzetének változta folytán az az időpont, a mikor egy ezer milliót meghaladó hitelművelettel a pénzpiaczra appellálni lehet és szabad, akkor első és imminens kötelessége lett volna a kormánynak megszabadítani a magyar államot attól a tehertől, mely egy tributum megszégyenítő bélyegével nehezedik a magyar ällamhitelre, (TJgy van! a szélsobaloldalon.) ezenkívül pedig egy oly viszálynak magvát hordja magában, a melynek elintézésére akkor kifejtett igénytelen nézetem szerint, a mely ma sem változott, olyan energia kellene, a melyet, sajnos, épen az osztrákokkal fenforgó viszonyaink rendezésénél kormányainknál eddig nem tapasztaltunk. (Igaz! TJgy van! a szélsobaloldalon.) íme, t. ház, sokkal hamarább, semmint hittük, bekövetkezett, hogy azt afeljajdulást, a mely akkor felhangzott, nem itt szívlelték meg, hanem Ausztriában. TJgy látszik, hogy nem kellett impulzus az osztrákoknak, csak egy jel, a mely azt mutatja, hogy a magyar közvélemény foglalkozik ezzel a kérdéssel, a mely nekik, az ő kapzsiságuknak anyagilag annyira fáj, hogy a magyar közvélemény megmozdulni készül, hogy lerázza magáról ezt a megszégyenítővé vált terhet és ők máris egész tervszerüleg hozzáfogtak annak a fondorlatnak kieszeléséhez, a melynek segélyével a törvény intézkedéseit, azokat a méltányossági és politikai okokat mind halomra döntik, a melyeknek hatása alatt Magyarországnak 1867-iki törvényhozása a kellő előrelátásnak szűk mértékével belement oly járuléknak elvállalásába, a melyeknek elvállalására őt Isten és ember előtt sem törvény, sem jog, sem igazság nem kötelezte. (Igaz! Úgy van! a szélsobaloldalon.) Azokkal a fordulatokkal szemben, a melyek e dologban előálltak, daczára annak, hogy előrehaladott időben vagyunk, méltóztassék megengedni, hogy mégis teljesítsem azt a kötelességemet, hogy röviden, lehetőleg egész röviden, de mégis legalább összegezve feltárjam azt, a mit az imént — közbevetőleg — politikai momentumok czimén említettem. (Halljuk! Halljuk!) Az 1867-iki kiegyezés tudvalevőleg egyrészét az u. n. közös ügyeknek, a melyeket a törvényben helytelenül a pragmatika szankcziónak nevezett okmányból, helyesebben azonban az 1723-iki törvényalkotásokból derMálhatni véltek, megoldotta és közös ügyeknek nevezte el. Ezen közös ügyeknek nevezett ügyeken kMül bizonyos ügyeket olyanokul jelzett az akkori törvényhozás, a melyek közös érdeküek és a melyeknek megoldása íz alkotmányossággal ellátandó Ausztriának és Magyarországnak együttes érdekét képezi és a melyekre nézve a törvény azt a kifejezést használja több helyen, hogy czélszerübbnek látszik azoknak együttes és egyértelemben való megoldása, mintha azok különkülön oldatnak meg, a mibez Magyarországnak, de lege lata, ősi jogánál és alkotmányánál fogva elvitázbatlan joga volt. (Igaz! TJgy van ! a szélsobaloldalon.) Ezen ügyek közé sorolta az akkori alkudozó kormány és az annak nyomán haladó törvényhozás az u. n. államadósságokhoz való hozzájárulás megállapításának kérdését is. E kérdésnek az egész kiegyezési művel kapcsolatos voltát és elválaszthatatlan összefüggését épen az osztrákok hangsúlyozták és forszírozták. Erre pedig azért mutatok reá, hogy feltüntessem, hogy mennyire haladt lefelé a magyar engedékenység azon a lejtőn, a melyre reá lépett, a midőn most legutóbb, az igen t. miniszterelnök úr. január 16-iki beszédében a kiegyezési munkálatokról beszámolván, ugy tüntette fel ezt a dolgot, hogy az államadósságok kérdésének a rendezése nem tartozik a kiegyezés komplexumába, de mégis bölcs előrelátással ez a tárgyalások keretébe bele vonatott. Hát, t. képviselőház, 1867-ben, a mikor egy züllött Ausztria, egy alkotmánynélküli konglo-