Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-198

198. országos ülés 1903 február 5-én, csütörtökön. 211 Először, megint kérdezem, méltányos-e, igazságos-e azt mondani, hogy ez csupán Hagyományos szerencse, hogy csupán hagyományos szerencse dolga, hogy szövetségeseinkké lettek azok, a kik azelőtt ellenségeink Toltak ? Nincs-e ebben érdem? És kérdezem, nem gondolja-e ő, hogy ennek a hagyományos szerencsének az előfeltétele épen a mi erőnk volt; (Tetszés jobbfelöl.) hogy abban a perczben, a mikor ez az erő megszűnnék, a hagyományos szerencse is otthagyna bennünket? (Igás! Ugy) van! a jobb- és a baloldalon.) Mert a szövetségnek mi az előfeltétele? Az erő. Gyengével ki szövetkezik? Senki. (Igaz! TJgy van! Élénk tetszés a jobb- és a baloldalon.) És ne mondják, hogy a német szövetség kedvéért kell áldozatokat elfogadnunk. Ez nem áll. Minden szövetségért kell áldozatokat hozni. Ha ma otthagy a német azért, mert azt mondja: az érdekazonosság megszűnt, találhatunk akárhány más szövetségest; de ha azt mondja, hogy otthagy minket azért, mert gyengék vagyunk, kérdezem, ki fog odaállni mellénk, ki fog velünk szövetkezni? (Igaz! Ugy van! a jobb- és a baloldalon. Mozgás a szélsöbaloldalon.) Senkisem. Ez r

csak természetes. Beőthy Ákos t. barátom és Komjáthy t. képviselőtársam is kérdezték, hogy álljon fel valaki, és mondja meg, mit használt eddig a nagyhatalmi állás és a nagy katonaság? (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon; felkiáltások: Tönkre .tette az országot!) Bátor leszek erre felelni. (Halljuk! Halljuk'!) Használt abban, hogy a békét fenn tudtuk tartani, hogy azalatt művelődhettünk, dolgozhattunk, bizonyos mértékig gazdagodhattunk. (Mozgás és zaj a szélsöbaloldalon.) Használt abban, hogy ámbár határaink mellett nagy háború dúlt, mi a nélkül, hogy beavatkoztunk volna e háborúba, érdekeinket megóvhattuk. (Helyeslés jobbfelöl.) Használt abban is, hogy szövetségeseket szerzett nekünk. De az a további kérdés merül fel: vájjon, ha eddig szolgálatot tett is a nagyhatalmi állás, van-e arra szükség a jövőben ? Beőthy Ákos t. barátom azt mondja, hogy a keleti kérdés egy mumus, mikor akarják, előrántják azok a ravasz osztrák diplomaták, ha nem akarják, el is tüntetik, el is tűnik végkép, nincs semmi nyoma. Hát, hogy áll ez a kérdés? Igazán mumus-e a keleti kérdés, melyet elő lehet rántani? Méltóztassék csak először a közelmúlt történetébe visszapillantani. Mig Nyugat-Európa békét élvezett, keleten öt háború dúlt: a szerb-török, a montenegrói-török, török-orosz, szerb-bolgár és görög-török. T. barátom önmagával jön megint ellentétbe, mert ő, a ki a külügyi politikát mindig ostorozta, mindig rossznak tartotta, s rossznak fogja mindig tartani, akár minő lesz is az, most olyan érdemeket tulajdonit ennek a külügyi politikának, a melyeket én, a ki ezt a külügyi politikát s annak nagy irányait helyeseltem, határozottan túlzottnak tartok. 0 azt mondja, hogy ma már megszűnt a keleti kérdés. Hát elérhette volna ezt a mi monarchiánk? Hisz ez csoda volna! A berlini szerződés igenis előbbrevitte a keleti kérdés megoldását, megközelitette az ottani állapotok konszolidáczióját, lehetővé tette a jövőben az ellentétek kisimulását, de mindezt biztosítani nem volt képes. Ma is ugy áll a dolog, hogy a török az ottani keresztényeket kormányozni azok megelégedésére nem birja, ma is ugy áll a dolog, hogy az újonnan alakult tartományok és országok bizonyos aspirácziói egymással és a török birodalommal ellentétben vannak. (Igaz! jobbfelöl.) Ma is ugy áll tehát a dolog, hogy mindennap háború előtt állunk. (Mozgás.) És ezen kérdés nem olyan, hogy azt csekély erővel meg lehetne oldani, hogy vele csekély erővel szembe tudnánk nézni. Mert nemcsak ezek az államok vannak a játékban, melyek gyengébbek nálunk, hanem Európának összes nagyhatalmai érdekelve vannak a keleti kérdésben. Azt mondja a t. barátom — és ebben igaza van, — hogy Oroszországgal antagonizmusunk nincs. Tovább megyek, érdekellentét sincs, (Zaj és ellenmondás a szélsöbaloldalon.) de azért nem fogja senki sem tagadni azt, hogy Oroszországban élnek oly aspirácziók, tradicziók és ambicziók, melyek igenis ellentétben vannak létérdekeinkkel . . . Barta Ödön: Mint azt osztrák tradicziók! Gr. Andrássy Gyula: . . . melyek, ha fölülkerekednek, végzetes órákat idézhetnek föl monarchiánkra. És senki sem fogja tagadni, hogy ezek az aspirácziók és tradicziók erőre tesznek szert Oroszországban, ha mi gyengék vagyunk. (Igaz! TJgy van! Élénk helyeslés jobbfelöl.) De Beőthy Ákos t. barátom megnyugtat erre vonatkozólag és beáll legutolsó Habakuknak, legutolsó prófétának és azt mondja: ne féljünk semmit, ezentúl a r

hódítási politika lehetetlen, az lejárta magát. Éa ugyan ezen jóslatot el nem fogadom, de tegyük fel, hogy igaza van, akkor is kérdezem, hogy ha az érdekellentétek alapján összeütközések keletkeznének köztünk és egy más nagyhatalom közt, a mit kizártnak ő sem tart, és ha akkor, — a mit, sajnos, ő magától értetődőnek tart, miután azt mondja, hogy minket mindig megvertek és mindig meg fognak verni — megint tényleg megtalálnak verni, kérdezem őt, meg van-e győződve, hogy akkor sem lesz veszélyben Szt. István koronájának integritása ? (Igaz! TJgy van.' a jobboldalon.) és kérdem, olyan nyomorúságos, olyan szegény-e ez az ország, hogy senkinek sem kell belőle semmi még akkor sem, ha már legyőzte, (Élénk helyeslés a jobboldalon.) és kérdem, talán olyan homogén, fajilag, nemzetileg olyan abszolút egységes-e ez az állam, hogy nem is képzelhető olyan szomszéd, Id a mi rovásunkra akarna terjeszkedni? (Élénk helyeslés a jobboldalon. Mozgás a szélsöbaloldalon.) 27*