Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-194

Í94. országos ülés 1903 január 30-án, pénteken. 125 gencziájátó], a mely a maga magyarságát nem akarja más tekinteteknek alárendelni, a mely az anyanyelvhez való szívós ragaszkodással nem akarja kitenni magát annak, hogy a magyar nyelv használata miatt a közös hadseregben reá görbe szemmel nézzenek... B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Senki! (Zajos eUenmondásók a szélsőbaloldalon.) Babó Mihály: Nem megy előre, a melyik magyarul beSzéll Benedek János: Meg is tiltják a tiszteknek, hogy magyarul beszéljenek. (TJgy van! a széls'óbaloldalon.) Bakonyi Samu ... a mely nem akarja azt a megaláztatást, azt a kicsinylést elszenvedni, a melynek ki van téve magyarsága miatt, mondom, hogyan lehet kívánni a magyar társadalomnak intelligencziájától, hogy oda tóduljon ennek a hadseregnek tisztikarába ? (TJgy van! TJgy van.' a széls'óbaloldalon.) B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mesebeszéd! Bakonyi Samu: De jó, elfogadom egy pillanatra az érvelés egyszerűsítése kedvéért azt, hogy e tekintetben ma már haladás mutatkozik, mert hiszen van három magyar tannyelvű katonatisztképző-intézetünk és azután a honvédelmi miniszter ur is bizonyítja előttünk, hogy e tekintetben olyan messze jutottunk már, hogy nemcsak itt, hanem Ausztriában is kell magyarul tanulni a tiszti növendékeknek. Hát én nem tudom, mióta van ez igy, hogy ott tanítják a magyar nyelvet, de azt tudom, hogy 35 esztendő óta ezen a téren, a legutolsó néhány esztendőt megelőzőleg legalább, abszolúte semmi sem történt. Méltóztattak volna t. kormány és t. többség a rendelkezésükre állott idő alatt azon lenni minden erejükkel, a melyet nem korlátolt semmiféle tényező, a melyet a nemzet ellenállása sem gyengített, sőt követelése fokoztatott, méltóztattak volna azon lenni kötelességük szerint, hogy a magyar uyelvü tisztképzés minél nagyobb mérveket öltsön a hadseregben, akkor talán nem állithatná azt Hieronymi igen t. képviselőtársunk, hogy az az akadálya van a magyar hadsereg felállításának, mert nincsen magyar tisztikar. Tovább folytatva velünk szemben érvelését, azt mondja Hieronymi t. képviselőtársunk, hogy a vezényszó kérdése nem a lelkesedésnek tényezője, a vezényszó nem egyéb, mint a fegyelemnek kérdése. Hát a nélkül, hogy ezen állítás tartalmi igazságának taglalásába bocsátkoznám, csak egyet kérdek: hogy ha csakugyan — a mit én is elismerek — a legfontosabb követelmények egyike, a melyet a hadsereggel szemben fel lehet állítani, a fegyelem, vájjon ezt a fegyelmet fokozni vagy csökkenteni alkalmas-e az a körülmény, hogy a legénység azokat a parancsszavakat, a melyek szerint neki cselekednie kell, nem az általa értett nyelven kapja, hanem olyan nyelven, a melyet nehezen lehet az ő fejébe verni, a mely szMének, lelkének, agyának egyaránt idegen? (TJgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, a katonaságnál feltétlenül szükséges fegyelmet annál hatályosabban lehet kifejteni, — hogyha ennek a fegyelemnek tényezője az a vezényszó, — minél közelebb férünk azzal a legénységnek lelkéhez, tehát Magyarországon a magyar nemzet nyelvén. (Elénk helyeslés a széls'óbaloldalon.) Igen tanulságos előadását azzal fejezi be azután Hieronymi igen t. képviselőtársunk, hogy nem szabad nekünk a tőlünk kMánt áldozatoktól visszariadnunk, hiszen meg kell ezeket hoznunk azért, hogy kultúránkat kifejthessük. Az igen t. képviselőtársam épen mai beszédének első részével bizonyította be, saját szempontjából minden esetre igen fényesen, hogy ő milyen nagyszabású pénzügyi kapaczitás. Hát én felkérem őt, hogy épen azért kegyeskedjék csak azokat a budget- és zárszámadási összehasonlító tanulmányokat arra a térre is kiterjeszteni, hogy ama mindinkább fokozódó áldozatoknak súlya alatt, a melyek alatt 35 év óta görnyed a nemzet, a melyeknek fokozását is épen kultúránk fejlesztése érdekében kéri tőlünk Hieronymi t. képviselőtársunk is, vájjon mennyit áldozott ez a nemzet közvetlenül kultúrájának fejlesztésére és mennyit áldozott a hadügynek fejlesztésére? És hogy ha az ő pénzügyi zsenijével ezt az összehasonlítást eszközölni fogja, majd rá fog jönni, hogy ezek az áldozatok kultúránknak életerejét szívják el, hogy ezen áldozatok épen azok, a melyek miatt kultúránkat ki nem fejleszthetjük. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Hiszen az a lelkesedés, a melyet hallani olyan gyakran van alkalmunk a t. többség részéről, a hadügyi áldozatok indokolása mellett, nem egyéb, mint ama régi latin költő, Ennius, gúnyos jellemzésének az igazolása, a ki azt mondja: »Hostem dum fugeret, se Fannius ipse peremit.« Persze itt nem arról van szó, hogy az ellenség elől elfussunk, hanem szó van az ellenségtől való védekezésről. Hanem azt kérdezi azután Ennius: »Hic rogo non furor est ne moriare mori?« Vájjon nem. eszeveszettség-e? — bocsánat ezen kifejezésért, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) de a fordítás hűsége ugy kívánja — önmagunkat megölni, hogy meg ne haljunk? Már pedig, t. képviselőház, majd hogyha nemsokára megvilágítom az én igénytelen tanulmányaim eredményével azt, hogy micsoda arány van a kultúra kifejlesztése érdekében hozott katonai áldozatok tekintetében Magyarország és hozzáteszem, az Ausztria által hozott áldozatok és ama nagyhatalmak által hozott áldozatok között, a melyekkel való lépéstartást kívánja tőlünk a t. előadó és kívánja a t. honvédelmi miniszter ur, akkor ezen összehasonlításból, ezen arány megállapításából méltóztatnak majd belátni, hogy az a haladás, a melyet ezen a téren mutatunk, igazán nem vezet egyébhez, mint hogy kultúránkat nem fejlesztjük, hanem megöljük.