Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-180

226 180, országos ülés 1903 január 10-én, szombaton. tot befizettem az államnak, nekem semmi másra nincs gondom, mint az olyan dolgokra, a melyek legfölebb vagy a valláshoz vagy az iskoláztatáshoz tartoznak. És mégis mit látunk? Azt, hogy nagyon sok helyütt annak az állami adónak majdnem 100 perczentjét fizetem községi pótadó cziiaén és átutalnak az én nyakamra olyan költségeket, a melyek tulajdonképen az állam funkcziójába tartoznak, állami feladatot képeznek, sőt ott vannak még a községi jegyzők is, a kiknek jó részét nem is ismerem, a ki nem is nekem dolgozik, a kihez a világon semmi közöm nincsen és tartatja velem őket az állam és rendelkezik velük az állam és fizetem őket én. (Ugy van! Ugy van! hal felől.) ügy, hogy ha azt veszem, hogy az országról azt mondják, hogy 550 millió írt adót fizet, hát ez nem áll, mert 800 milliónál több amaz összegek folytán, a melyeket kerülő utón szednek^tőlünk. (Igaz! Ugy van! a szélsöháloldalon.) És én a törvénynek a hibáját csak abban látom, hogy épen azokra az elemekre bizza a végrehajtást, a melyek arra — már itt előre jelezhetem — tehetségüknél, állásuknál, sok dolguknál fogva egyáltalán képtelenek. Nézzük csak, hogyan megy ez a dolog. Megérkezik az a bizonyos, hogy műnyelven szóljak és ne vádoljanak, hogy zsidókat emlegetek, megérkezik az a . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Külföldi! Uray Imre; Megérkezik az idegenforgalom. (Derültség.) Megérkezik az az illető ember, azt sem tudják honnan, egyszerre csak egy szép reggelen ott van. Beállít a községi biróhoz, ad neki öt forintot, ad a községi jegyzőnek esetleg tiz pengőt, beplántálja magát a községbe és ott marad. Ez fog variálódni a jövőben is, sőt igen tisztességes jövedelmi forrása lesz vagy a jegyzőnek, vagy a bírónak. Szatmári Mór: Ez a közigazgatás! Uray Imre: A közigazgatást pedig méltóztatnak ugy egyszerűsíteni, hogy az alispántól fogva a községi bíróig mindenki szökőfélben van az egyszerűsítés folytán. Most mindenki panaszkodik, hogy kétszer annyi dolga van. mint eddig volt. Nálunk az egyszerűsítés tehát ebből áll. Széll Kálmán miniszterelnök: Ez nem áll! Szatmári Klór: Ott a jegyzők lapja! Folytonosan panaszkodik, hogy több a dolog, mint volt ! Uray Imre: Most még ezt a terhet is a községnek, az elöljáróságnak* a nyakába varrják, azért nem is fog megfelelni ennek a feladatnak, és annak, a mit mi akarunk, épenséggel soha sem fog megfelelni. A magam részéről tehát csak annyit akarnék ebben a kérdésben a t. miniszter urnak ajánlani, hogy a törvényt — jól van, legyen egygyel több törvényünk és adjon az Isten valami különös csodát, hogy ez egyszer sikerüljön és jó legyen (Derültség a szélsöháloldalon.) — mondom, azt ajánlom, hogy a törvényt módosítsa. Nem ajánlom ugyanis azt, a mit a törvény akar, hogy ugyanis akkor, a mikor az illető már bejött a községbe, akkor járjanak el, mert akkor már épen ugy van, mint a nyúl, ha bekapatott a gazba, az erdőbe, onnan már nehezebb előkeríteni. (Derültség halról.) Ugy kell hát eljárni, hogy a mikor az illető a határszélre érkezik, ott a határSzéll kapitányságnál legyen kénytelen igazolványt szerezni, hogy ott volt, és a mikor a községbe érkezik, mutassa fel, hogy igenis »az ugratőn túlestem, itt vagyok«, és ha nincs igazolványa, akkor a községi elöljáróság, akár tetszik, akár nem tetszik ez valakinek, ex offo. per sub, tolonczoltassa külföldre, a honnan jött. Máskép ennek az intézkedésnek gyakorlati eredménye nem lesz, legalább nem lesz abban a mértékben, a mint azt szeretnők. Megvallva az igazat, t. ház, roppant nehéz kérdés ez, a mely előtt állunk. Magam, a ki e kérdést tárgyilagosan, saját faji önfentartási ösztönömből kifolyólag tekintem, a kiben semmiféle felekezeti, vallási türelmetlenség nincs, tisztán elvi szempontból nézem a dolgot. Krónikus betegséget látok itt és segiteni akarnék. De Magyarországon az a fonák helyzet van, hogy a ki segiteni akar mint doktor, azt rögtön vagy antiszemitizmussal vagy zsidóellenes gyűlölettel vádolják. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) Én egyszersmindenkorra, ép azért, mert majd minden beszédemben "szoktam e kérdést kezelni, ki akarom a t. ház előtt fejezni azt, hogy engem e szempontnál tisztán nemzeti, tisztán magyar szempont vezérel, (Helyeslés a néppárton.) és ne méltóztassék engemet, ha esetleg az a szó számra jön, hogy zsidó, vagy zsidó szempont, ellenszenvvel vádolni, mert nekem minden becsületes polgára Magyarországnak, akár egy, akár más, egyforma. Ha én túlkapást vagy túlfejlődést látok, ép ugy vagyok, mint az a kertész, a ki, ha az ő gyümölcsfája féloldalra fordul, a mennyiben egyik ága eró'sebben fejlődik, mint a má.sik s ha meghagyja, ki fogja dönteni a fát, előveszi az ollót és annak a féloldalra fejlődő fának ezeket az erős hajtásait ugy vágja vissza, hogy a fa formában maradjon. (Helyeslés a néppárton.) Én csak okultam a múlton. Megvoltak ezek a bajok máshol is, nemcsak ezeken a helyeken, a hol ezek a bajok leginkább voltak és ma is vannak, és a hol az igen t. földmMelésügyi miniszter ur siet azoknak orvoslására. A ruthén kérdésnek egy harmadrészét épen ez a baj képezi, bár látom előre és figyelmeztetem, hogy haszontalan munkát csinál, eredményt nem fog elérni, és a legjobb akarattal mindig figyelmeztetjük, hogy nem lesz ez eredményes, a ruthén marhája elpusztul, mert az orosz neki nem kaszál, az meg nyirfalevelen nem él meg, mert ahhoz nincs szokva, kipusztul s a vége az, hogy az ország pénze is elveszett. A miniszter ur jóakaratát elhiszem, de nem ismeri a viszonyokat,