Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-169

456 169. országos ülés 1902 deczember 12-én, pénteken. Itt van egy roppant érdekes eset, egy zálogolási jegyzőkönyv 18 korona ' 60 fillérről. Ugyan micsoda zálogolás leket? Történt Kupuszina községben, Bács-Bodrog vármegyében ; népgyűlést tartottak és az apatini főszolgabíró szükségesnek látta, hogy maga menjen a népgyűlés színhelyére. Mikor aztán a népgyűlést megtartották, azt mondta a főszolgabíró, hogy neki 18 korona 60 fillér jár napidíj és útiköltség fejében. Minthogy a jelenlévők mind földhözragadt munkásemberek és földmMesek voltak, a 18 korona 60 fillért összeszedni nem lehetett, a mire aztán a főszolgabíró hMatalos hatalmánál fogva kMálasztotta az egyiket, a kinek volt valami csekély vagj'onkája, lefoglalta a vánkosát, a szekrényét, a bútorait — 18 korona 60 fillér fejében. Itt van a kezemben a másolat (olvassa): »A 6090 '1900. sz. rendelet értelmében útiköltség a járási főszolgabíró ur részére . . . (Élénk felkiáltások a szélsöbaloldalon: Szégyen! Gyalázat') Ez a szegény ember, Maros Gáspár a neve, azt írja nekem, hogy (olvassa): »Legyen oly szíves, ha bír, segítsen rajtam, megegzekvált engem az elöljáróság a főszolgabíró útiköltsége miatt, azért, hogy nálunk volt népgyűlésen, útiköltséget kívántak, 18 koronát, tőlem. Elvitték a menyem három vánkosát. meg egy dunyháját, azt mondták, hogy társaimtól nem vihetnek, mert nincs nekik. Segítsenek, ha lehet, csak magukba bizok, mert Veltner ur azt mondotta: a főszolgabírónak és a csendőröknek a megye fizet, a hová küldik, oda muszáj nekik menni. Ha nem tartozunk, akkor Írjanak az elöljáróknak, adják vissza, mert a menyem el akar hagyni engem.« Ez is megtörténik az országban. En ezeket csak a t. miniszterelnök ur legutóbbi felszólalásához kívántam hozzáfűzni, hogy a helyzetet jellemezzem. Ebből az anyagból egyebet ezúttal a t. házzal ismertetni nem akarok, mert azt hiszem, a költségvetési vita alkalmával elég módom lesz arra, és kitérhetek a közállapotok egyéb terére, a sajtóviszonyokra, az egyesületi jogra, az agitáczió szabadságának korlátozására is. Most az egyszer csak ezeket kívántam elmondani, egyebekben pedig kijelentem, hogy a felhatalmazási törvényt nem fogadom el, hanem csatlakozom az elvtársaim által benyújtott határozati javaslathoz. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Major Ferencz jegyző: Kovács Gyula! Kovács Gyula : T. ház ! Előrebocsátom, hogy elismerem, hogy a felhatalmazási törvényjavaslat felett folyó vita tág keretekben és nagy kiterjedésben mozog. Hogy mégis részt kívánok venni e vitában, annak okát abban adom, hogy a tág keretek és a nagy kiterjedés daczára sem látom ezt a vitát még egyenlő arányban állónak azzal a súlyos politikai helyzettel, (TJgy van! U('iy van! a szélsőbaloldalon.) a melybe országunkat a miniszterelnök ur négy évi kormányzása döntötte. Ha birálat alá veszszük állami életünk kormányzati szervezetének egyes ágazatait, alig találunk ezek között olyant, a mely a kritikát csak nagy általánosságban is megbírná, (ügy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Kezdjük legfelül, ő Felsége udvartartásánál. Tagadhatatlanul nagy, fényes, imponáló, azonban semmi sincsen belőle, a mi a magyar királyé volna, az osztrák császáré minden. Avagy nézzük külügyi kormányzatunkat. Ennek terén azt tapasztaljuk, hogy nyelvünket még ez a kormányzati testület maga sem ismeri, nemzeti színeinket perhorreszkálja, czimerünket nem alkalmazza, és ennek következtében a külföld előtt államiságunk el nem ismertetik. (TJgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Az sem áll, mert nagykövetünk palotájában ott van a magyar cziiner és a magyar zászló! Ezt tudni kellene! Kovács Gyula: Ha védrendszerünket veszszük vizsgálat alá, itt is szomorú kép tárul elénk. (Halljuk! a szélsöbaloldalon,) A múlt alkalommal, ha jól emlékszem, !Nessi Pál t. barátom mentelmi ügyének tárgyalása alkalmával, a honvédelmi miniszter ur egy beszédében, vagy talán közbeszóláskép, azt jegyezte meg, hogy a közös hadseregben szolgáló magyar katonák büszkén vallják magukról azt, hogy ők magyarok. Hát én azt hiszem, hogy a miniszter ur ezt a tisztekre érthette, mert nekem ezzel homlokegyenest ellenkező tapasztalatom van. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Benedek János: Nekem is! Kovács Gyula: Tapasztaltam ugyanis, t, képviselőház, hogy a mikor a közös hadsereg kötelékéből a tényleges szolgálati idő eltelte után szabadságolt, s a tartalékba áthelyezett legénység hazamegy és attól megkérdezzük azt, hogy milyen katona volt, hol szolgált: 100 közül 99 azt adja feleletül, hogy osztrák baka, tüzér, vagy huszár volt. (TJgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Azt nem mondja egyik sem! Kovács Gyula: Már most ha állana a t. honvédelmi miniszter urnak azon kijelentése, hogy a tisztek büszkén vallják magukat magyaroknak, akkor lehetetlenségnek tartom, hogy olyan tiszt alá rendelt legénységnek, a ki büszkén tekinti magát magyarnak, ily érzés beoltható lenne szMébe, hogy az igy elferdíthető lenne magyar érzelmében és ilyen gondolkozással menne vissza azon polgári életbe, a melyből bizonyára nem vitte magával ezt a katonasághoz. (Úgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) A belügyi táreza terén is sok a kívánni való. Húsz éve annak, hogy e nagyfontosságú tárczának refornrálását és pedig gyökeres reformálását minden kormány igéri. Azonban nem történik semmi. A miniszterelnök ur is megígérte, bele is fogott; azt mondja, hogy egysze-