Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

czember 11-én, csütörtökön. 422 ÍM. országos ülés 1902 de kérek, más országból rég kitolták volna talyigán, (Derültség.) mert azt, hogy Magyarországnak mi az érdeke, mi az óhajtása, arról még csak a legárvább dunsztja sincs, neki csak egy czél lebeg szeme előtt, csak egyet lát, a szent István tornyát, meg a mi mellette van: Bécset. Hát én életemben kétszer szégyeltem magamat, mint országgyűlési képviselő, (Halljuk! Halljuk!) először szégyeltem magam Orsován, másodszor Kolozsváron. Orsovánál láttam a kis Romániát, minden fa tetejében egy oláh nemzeti zászló, 30.000 ember a Duna-parton, a propellerei ágyuszóval fogadnak bennünket, melytől a begyek harsognak, katonai »hurrá«-t kiabálnak, a mi magyar királyságunkból jjedig nem látok egyebet egy kétfejű sasnál, a mely után mi ott vitorlázunk; de azt, a mi bennünket arra figyelmeztetne, hogy itt magyar államról van szó, Romániával szemben, azt kerestem mindenképen, de nem tudtam megtalálni sehol sem. Avagy itt vau a honvédség. Egy vak krajczárt nem adnék neki. Ez nem magyar hadsereg, ez az osztrák hadseregnek egyszerű ágyutöiteléke. Olyan szellembe van átvariálva, hogy talán rosszabb a szelleme, mint magának a közös hadseregnek. Hát olyan hadsereget tartsunk mi, a mely Kolozsváron a Grotterhaltet játszsza, a melynek nemzeti himnusza a Glotterhalte? Én megmondottam prMátim a nyáron magának az igen t. honvédelmi miniszter urnak, hogy tudom, mily nagy befolyása van Bécsben, tudom, hogy hallgatnak reá: mondja meg hát az igazat egyszer odafenn, mondja meg, hogy olyan lojális, olyan hiperlojális nemzetet az egész világon nem lehet találni. Az egész világon nem lehet találni ellenzéket, a mely ugy kezelné e kérdéseket, mint a hogy kezelte ez a párt a múltban, ugy, hogy elmondható róla jogosan, hogy ő Felségének legalázatosabb ellenzéke volt. Mondja meg odafent, hogy e nemzet tagjai között mindenki csak azon van, hogy eloszlassa az e nemzet ellen támasztott gyanút, hogy bebizonyítsa ragaszkodását a király iránt, mert hiszen nincs is más, a kihez ragaszkodhatnék. Nincsen egy lélek Magyarországon, a ki kifelé gravitál, mind odaadó hűséggel van a király iránt. De végre az oroszlán is, ha örökké piszkálják az orrát, mégis csak dühbe jön. Azt a kapczát, azt a kétfejüsasos zászlót nem lehetne alkalmazni sehol másutt, csak nálunk és a Grotterhaltet se lehetne játszani'sehol másutt. Hiszen ha annyira szeretik a Gotterkaltet, nem bánom, ha örökké muzsikálják is a Kärntner- strasszén. Muzsikálják, a mig felfúvódnak tőle, nem bánom, csak nekem hagyjanak békét, nekem, a ki utálom és a ki soha, a mig világ lesz, nincsen az a dinasztia, a mely érzésemet oda tudná variálni, hogy azt szeressem. (Elénk helyeslés a széhobaloldalon.) S azért a hűségért, a melylyel ez a nemzet az utolsó rongyát is feláldozza, a melylyel katonát, pénzt annyit ad, a mennyit csak kell, — soha semmi nemzetségük olyan ur nem volt, mint most, mi pedig soha olyan koldusok nem voltunk, mint most —• a kétfejű sas és a Gotterhalte a jutalom? Ezt érdemli ez a nemzet? No hát a lojalitásnak is megvan a maga határa. Méltóztassanak elhinni, hogy rossz szolgálatot tesz Bécsben, a ki meg nem mondja, hogy: uram király, ha van nemzeted a világon, a melyre büszke lehetsz, ugy a magyar nemzet az, de azzal, hogy örökké ilyenekkel traktálják, azzal, hogy az utolsó katonatiszt is a Gotterhaltet verdesi az arczába, egyáltalában nem lehet királyhűsógét növelni. Elég mozaik van Ausztriában, a mely ha egy kő kihull, szétesik az egész. Ne kívánják, hogy Magyarország, ez a nagy kő is ráhulljon arra. Mondja ki ma a parlament, hogy az elmúlt 35 esztendő nem volt egyéb egy ámitásnál, hogy egész alkotmányunk nem egy éb, mint hazugság. Ezt hely esnek tartom, ezt állítom, ezt igy érzem és szükség van arra, hogy végrevalahára kisüljön az, mit tettünk tulajdonképen. De hogy itt alkotmányosdit játszszunk, ebben a czigánykirály-palotában itt adjuk az urat, (Derültség és tetszés. Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és akkor, a mikor mi azt hiszszük, hogy urak vagyunk, kisül, hogy a szánk járhat, de a többi: Mául haltén, másodszor azután: zahlen, ennyi az egész és azt mondjuk azután, hogy urak vagyunk, nem parancsol nekünk senki, pedig oda megyünk, a hová küldenek. Hát ez a mi uraságunk manapság Magyarországon. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt mondják, hogy ez a honvédség képezi a magyar hadseregnek a magvát. Hadsereget én ágyú nélkül képzelni sem tudok. Mikor tehát azt követelte ez a párt elejétől kezdve, hogy ágyukkal szereltessék fel a honvédség, feláll a miniszter ur és azt mondja: — Ja kérem — bárcsak most volna olyan nagylelkű, mint akkor — az ország pénzügyi viszonyai nem engedik, a pénzügyi helyzet olyan, hogy mi ezeket az ágyukat egyáltalában nem rendelhetjük meg, mert nincsen miből. Micsoda nagylelkűség ez, el sem tudtam képzelni. Hanem alig egy esztendő mulva egyszer csak hallom, hogy a honvédséget beolvasztják a közös hadseregbe, beolvasztják alkotó részének előzőleg és azután tényleg egész részévé teszik. Minden brigádba, tehát minden két ezredbe beosztottak egy honvéd gyalog-ezredet. Ebből természetesen előállott három brigád és igy sorban, ugy, hogy a honvédség a közöshadseregnek alkotó része. És most jön ki, hogy milyen szépen meg tudnak kerülni bennünket. Akkor azt mondják, hogy majd egy év mulva, miután a csapatoknál az ágyuk, a mik most vannak, nem elégségesek, mert, nem tudom, mindenütt hány üteg ágyú hiányzik, erre a t. ház megszavazta azt az összeget, a mire szükség volt és elveszítettük az ágyút is és azt a pénzt is, a mibe az ágyuk kerültek és került a honvédség. Hát mi játszunk a szavakkal és bolonditjuk