Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.
Ülésnapok - 1901-168
168. országos ülés 1902 deczember 11-én, csütörtökön. 417 nyit kapnék különben. Leszámítva a vasúti tarifát is, 1 frt 50 kr.-ral kapok kevesebbet, mint a budapesti ár, ba csak az a kereskedő, miután nyomorult kereskedelmünk van, le nem számit magának még 25 krt. így én minden méter mázsán elveszitek 1 frt 50 krt; pedig a búzám Oderbergbe megy, vagy Lengyelországba. Fizetem a legnagyobb zónát, gyorsvonaton jövök 9 órát, a mit meg lehetne csinálni hat óra alatt, és mégis hogy jutok én ahhoz, hogy valamennyi ócska Dreschkasztnija ennek a magyar államvasutnak van, azt mind a legmesszebb levő máramarosi vonalnak adják, (Igaz! Ugy van! a szélsíibaloldalon.) ugy, hogy ott a kupéban nem lehet ülni, kifújja az embert a szél, s az a kocsi boldogult Mánka Imrének, a ki vezérigazgatója volt az észak-keleti vasútnak, jó volna kriptának. Az a vasút közköltségen lett eló'állitva, hozzájárultam én is, meg az a vidék is hozzájárult; és hogy jutunk mi mégis ahhoz, hogy legtöbbet fizetünk, legmesszebb megyünk, de mégis a legkomiszabb kupékat nekünk adják, s mi élvezünk legkevesebb kommoditást. Aztán micsoda politika az a garasos politika, hogy Beregszásztól Vásárosnaményig az országúton ott megy a távírda; Surányon is, Csarodán is van postahMatal, és nincs annyi ereje a közigazgatási bizottságnak, hogy keresztül tudná vinni, hogy egy három öles drótot abba a postahMatalba bevezessenek, hanem vagy Beregszászba három mértföldnyire, vagy Naniényba két mértföldnyire kell küldenem egy egyszerű sürgöny miatt. Legalább a magunk kommoditását vegyük tekintetbe. Már én felajánlottam a hozzájárulásomat, a gróf adta a fát hozzá, de azt mondták, hogy lehetetlen Vásárosnaménytól vagy Beregszásztól összekötni; oly r an nagy a forgalom, hogy nem birja a drót. (Derültség.) Elmegyek a beregszászi postahMatalba, s azt mondom, hogy borzasztó sok dolguk lehet maguknak. Azt mondja a postatiszt, hogy jó, ha két-három sürgöny van naponkint. Megyek Nainényba, azt mondják, hogy két-három sürgönyt adnak fel naponta. És ezt nem birja a drót. (Derültség.) MMel két-három mértföldnyire, vagy Surányban, vagy Vásárosnaményban van a legközelebbi távíró, a leghaszontalanabb sürgöny, a melyet nekem küldenek, 1 frtba kerül nekem kihordással együtt. Ezek csak lokális dolgok, de illusztrácziőul hozom fel, hogy legyen fogalma róluk az illető miniszter urnak. A t. miniszter ur egyszer azt mondta nekem, hogy ti azt mondjátok, különösen én, hogy az osztrákok mindig lefőznek minket. Hát én mondhatom ezt, mert az osztrák először fogalmazó lesz, utána titkár, miniszteri tanácsos, megyén lábtón felfelé, és mikor szolgál 25 — 30 esztendeig, akkor princzipálisa széjjelnéz s azt mondja, hogy ebből a csapat emberből, a kit erre a czélra tanítottam, neveltem fiatalságától kezdve, ez a legokosabb, ezt megteszszük közlekedési miniszternek. Mi nálunk — ugy-e Bedő KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. IX. KÖTET. Albert — ugy választják a székelyek a bírót, hogy a kire a ködmen pásszol, azt választják meg, (Derültség.) Méltóztassanak nekem megmondani, micsoda czimen jutott Láng a kereskedelemügyi miniszteri székbe ? (Halljuk! Halljuk !) Ha ő ki nem adja azt a könyvét, melyben a közös ügyet és a közös vámterületet dicsőíti, talán soha sem lett volna miniszter. Találkoztam vele egyszer az Erzsébet-téren, azt mondta, olvassam el a könyvét. Nekem nem az a dolgom, én egyéb dolgomat jöttem végezni. (Derültség.) Azt is mondta Láng: nektek igazságotok nincs, mert mi mindig lefőzzük az osztrákot. No hát én abban a minutumban lefotografálom azt a minisztert és ágyam fölé teszem az arczképét, ha lesz egy magyar miniszter, a ki az osztrákot lefőzze. De hogy Láng legyen az a miniszter ?_ No az az én falómon soha sem fog függni! (Elénk derültség.) A másik, a mi rendelkezésünkre állott, az a közoktatás. Erről, nem pártom szempontjából, de saját szempontomból beszélek. 20 esztendő óta foglalkozom, hatáskörömben is áll foglalkozni az iskolai és népnevelési dolgokkal, és egy kicsit felügyelni is és valami kis halvány tapasztalattal is rendelkezem. Nem terjeszkedem ki arra, hogy vannak emberek, különösen némely elvtársaim, kik annyira ragaszkodnak az államosításhoz. Helyes, államosítsunk, de ott, a hol erre szükség van. De ott van saját felekezetem, mely tiszta magyarságból áll. Századokon keresztül egyebet sem csinált, mint a legnagyobb áldozatokat hozta, hogy iskoláit színvonalon tartsa. Akkor, mikor még az állami iskola valahol embrióban volt, tojásban volt, hogy még csak képzelték, hogy ki lehet költeni, de hogy megél-e, azt nem tudta senki, akkor már saját felekezetem iskolái színvonalon állottak. Ha én azt látnám, hogy ez a magyar állam a kulturális czélokra nem annyi milliót költ, mint a mennyit most ad, hanem hogy tízszer annyit adhat és az összes iskolákat mind átveheti, akkor nem szólnék semmit. De én az állami iskola feladatát nem abban látom, a miben ma kultMálja egypár miniszteri tanácsos és miniszter; mert az az összeg, a mi rendelkezésre áll ehhez a nagy czélkoz, csak kamatja annak az összegnek, a melylyel ezt a czélt elérni lehet. Mit látunk ma? A magam vármegyéjéről beszélek, a melyet legjobban ismerek. Egy oly emberanyag él ott, a melynek sem vezetője, sem az maga kifelé nem gravitált soha. Mindig velünk érzett, mindig velünk szenvedett, és örömmel. Lehetett volna az egészet megmagyarositani 25 esztendő alatt. De nagy különbség az országútról nézni az iskolát, vagy hólepte hegyeken járni községről-községre, a hol a tanfelügyelőnek három napba kerül, mig egy iskolát megnéz. A mi felekezetünk, bár mindig erején felül is áldozott az iskolákra, azt a kis pénzét nem fordíthatta az iskolák megmagyarositására. 53
