Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.
Ülésnapok - 1901-161
lül. országos ülés 1902 mi legalább — mi szó alatt az elődeimet is értem — a kik az 1867-i kiegyezést ócsároltuk, hogy, ime, az igen t. miniszterelnök úrral meg a túloldallal szemben most az a párt, a mely akkor ócsárolta, tényleg Deák Ferencz rehabilitálására siet és azt mondja, hogy ime rossz szolgálatot tesztek ti nemcsak a nemzetnek, hanem a tanítómestereteknek, Deák Ferencznek, mert nem az a Deák Ferencz, a kit ti bemutattok, hanem az az a Deák Ferencz, a kit mi az ő szavaival elibétek állítunk. (TJgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Mert, t. képviselőház, egyet még ettől az 1867-es kiegyezéstől sem lehet elvitatni és ez az, hogy az ország önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét mégis biztosította. Az 1867-i kiegyezés — mert hiszen meg kell maradnom a felvett fonal mellett — az akkori viszonyok szerint legalább is a fundamentumot adta meg, hogy erre a nemzetnek ugy törvényhozási, mint kormányzati függetlensége felépüljön, vagyis, — a hogy a miniszterelnök ur állítja és a válaszfeliratba bevétette, — Magyarország államiságának teljes kiépítésére. Ezt a fundamentumot megtaláljuk; azonban keresem én most, igen t. képviselőház, azt, hogy önök miként óvták meg ezt az alapot. 1867 óta, igen t. képviselőház, ez a kormányzati és törvényhozási függetlenség a magyar gazdának a sorsára jutott. Némely magyar gazda elpusztult, kivándorolt, némely magyar gazda birtokát elárverezték, némely magyar gazda annyira eladósodott, hogy az már nem is birtokos. Épen igy vagyunk az 1867-iki törvényben lefektetett jogok csiráival is. Kit elkonfiskáltak, ki kipusztult, ki tele van adóssággal, teherrel, de épségben •— még a 67-iki törvény szerint is — semmit sem látok az'önök kezei között. (TJgy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, sokan vannak, a kik emlékeznek Andrássy Gyulának belgrádi missziójára, mikor Belgrádban, tehát idegen hatalom részéről, megsértették a nemzeti lobogót, a mikor a Dunára oda állíttatta a monitorokat és kényszeritette Szerbiát arra, hogy hadserege tisztelegjen a monitorok előtt . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Próbálják meg ma! Pap Zoltán: . . . különben lövetni fogja Belgrádot. Hol van ennek a politikának a követése? Széll Kálmán miniszterelnök: Most is ugyanaz ! Pap Zoltán: Sehol! Széll Kálmán miniszterelnök: Dehogy! Pap Zoltán : Hiszen a t. miniszterelnök ur még Horvátországot sem tudja megfékezni! Széll Kálmán miniszterelnök: Dehogy nem! Pap Zoltán: Majd reá térek beszédem folyamán azokra a személyes tapasztalataimra, hogy mikkel találkozik a magyar ember Beldeczember 2-án, kedden. 253 grádban és Horvátországban és ez mind csak ennek a politikai áramlatnak a következménye. Mert Bánffy alatt, bár én legkevósbbé vagyok Bánffy-imádó, legalább ezek a dolgok nem tör T ténhettek meg. Széll Kálmán miniszterelnök: Ugyan! Hiszen Zágrábban akkor volt a zászló-história! Most is tetszik forditani ? Pap Zoltán: Bánffy alatt legalább a nem^ zetiségek nem mertek mozogni. (Zaj. Felkiáltások a középen: Dehogy nem!) Tisza Kálmán adott egy kis »és« szócskát a »k. k.« közé, lettünk kuk-ok, a Janszky-eset alatt kaptunk egy kis királyi kéziratot, s a nemzet ki lett békítve. Bánffy adott 10 szobrocskát, a tisztelt miniszter ur működésében azonban hiába keresem legalább ezt a tíz szobrocskát; működésének semmi pozitív eredményét és tényét nem látom. (Zaj.) Avagy a Kossuth-mauzóleum ügyében mert-e a miniszter ur a király elé állani, merte-e mondani, hogy: ime készül a Kossutbünnepóly, kérem utasítását! Ugy-e nem tette ezt a miniszterelnök ur? Hát én elmondom, hogy egyik elődje ezt igenis megtette. Azt hiszem, a miniszterelnök urnak is tudomása van arról az esetről. S ha ezt a politikát folytatták volna Tisza Kálmán utódai, akkor máskép állanánk már ma. Az eset az, hogy a 80-as években, ha jól emlékszem, — mert emlékezetből kell idéznem ezeket a dolgokat, — mikor Kossuth Lajos nagy beteg volt, s mikor királyunk még rugékonyabb volt és zergevadászatokra utazott, s pár hónapig távol volt mindkét országából, Tisza Kálmán miniszterelnök az állami ügyeket ment el neki referálni, és a referáda végén igy szólt ő Felségének: »Most rendkívül kellemetlen ügyet kell Felségednek előterjesztenem, de minthogy ez Magyarországon nemzeti kérdés, kell, hogy kis útmutatást kérjek Felségedtől, hogy ne bántsam meg Felséged érzékenységét és parancsa szerint járhassak el. Kossuth Lajos nagy beteg s azt hiszem, pár nap múlva meg fog halni. Mit parancsol Felséged, milyen állást foglaljak el.« Sajnos, hogy ezt mint nagy vívmányt kell most a miniszterelnök ur elé állítanom. De csak igy méltóztatott volna tenni a Kossuth-ünnepélyen most és akkor a nemzet hálásabb lenne a miniszterelnök iránt ezért, mint itt elhangzott megjegyzéseiért. Erre a király azt mondotta: » Tegyék meg mindazt Kossuth Lajossal, a mit Deák Ferenczczel megtettek, kivéve a törvénybe iktatást.« (Felkiáltások a jobboldalon: Jelen volt ?j Nem! Hallottam. Erre Tisza Kálmán azt mondotta: »Gratulálok Felségednek ehhez a nagy állampolitikai bölcseségéhez. Ezzel jobban kötelezi le magának a nemzetet, mint bármi mással!« Széll Kálmán miniszterelnök: Jelen volt? Pap Zoltán: Nem hallotta a miniszterelnök ur ? Élő tanura is hivatkozhatom e tekintetben. Itt van b. Podmaniczky Frigyes t. képviselőtársunk, méltóztassék ezt tőle megkérdezni.
