Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-161

250 161. országos ülés 1902 deczember 2-án, kedden. lesz még alkalmam több jelére is rámutatni ennek az irányzatnak. Odaát, daczára ezeknek a hátráltató körülményeknek, érzik, hogy ezekben a 67-es törvényekben van valami, a mi alapfeltételét képezi egy független Magyarország kiépítésének. Ha már báró Offermann könyvénél időztem, összekapcsolom ezt. hogy egyik adósságomat le is rójam, Szögyény-Marich Lászlónak »Visszaemlékezések* czimü könyvével, ott világosan meg vagyon irva a mi politikánk igazsága. Személyes tapasztalatai és saját tényében forgó cselekedetei alapján megírja Szó'gyény-Marich László a 48-iki törvényalkotást, annak előzményeit, annak létrejöttét. Nem akarom az igen t, ház szives figyelmét ezekkel az ismert dolgokkal untatni, csak Szőgyény-Marich Lászlónak leszűrt véleményét akarom a ház előtt reprodukálni, hogy az országban azok is meghallják, a kik talán másként gondolkodnak e felől a politika felől, mint én. Szögyény-Marich László azt mondja, — én az 6 fejtegetéseinek csak quintesszencziáját adom — az osztrák — és érti ez alatt a dinasztiát is — csak akkor ád valamit Magyarországnak, ha a maga hatalmát gyengének érzi és azt már a limine ugy adja, hogy akkor, mikor ő hatalmát, hatalmának erősségót majdan visszanyerendi, azt mind vissza fogja kapni és vissza fogja vehetni. Ebben a könyvében Szögyény-Marich László azt is mondja, hogy alkotmányos utón előterjesztésekkel élni az osztrák előtt, kérni az osztráktól nem lehet, mert az osztrák nem ád semmit, csak akkor, ha kell, ha követelik, ha azt erőszakkal veszik el tőlük. (Ugy van! Ugy van! n szélsöbaloldalon.) B. Offermannak most idézett könyve adta meg az anyagot nekem arra, hogy mai beszédemet elmondjam, és e tekintetben szives elnézésüket kérem, ha netalán itt a házban már elmondott dolgokat volnék kénytelen felhozni, :mert épen — gondolom — az egyik miniszter iir mondotta, hogy vannak dolgok, a miket eléggé ismételni nem lehet. Ez a kérdés is olyan, .a melyen nekünk mindig lovagolnunk kell. Hogy •miért kell nekünk ezt a teret, ezt a bástyát védelmeznünk, arra majd később rá fogok térni és tételes törvényekkel fogom bebizonyítani, hogy a mi álláspontunk nem szóharcz, hanem kötelesség. (Ugy van! Ugy van! a szélsbbaloldalon.) A kiegyezést, amint tudjuk, nem is 1867-ben kötötték meg, hanem az már el volt határozva 1865-ben és a kiegyezés létrejöttét nem annyira Magyarország, mint inkább a bécsi körök szorgalmazták. Deák Ferenczet felhívták már 1865-ben és elébe terjesztettek egy kiegyezési javaslatot és egyszersmind azt a propozicziót adták neki, hogy most már csináljon ennek a kiegyezési javaslatnak Magyarországon többséget. Deák Ferencz erre a következőleg válaszolt (olvassa): »Igy nem érhetünk czélt, mert az ily kiegyezést az országgyűlés és a nemzet nem fogadná el, hanem odalent kell majd megcsinálnuk Magyarországon a törvényt, idefent Bécsben pedig tessék megcsinálni neki a többséget.« íme, t. képviselőház, mennyi alkotmányosság rejlik a Deák Ferencz által tett megjegyzésben. Ez egyszersmind jelenti azt is, hogy az ő általa megkötött 67-es kiegyezés utján milyen módszert kövessenek a további kormányok, mert ezt nemcsakhogy fentartotta a 67-iki kiegyezésnél, hanem egyszersmind kimondotta expressis verbis, hogy sok munka vár még reátok — a mint majd idézetekkel lesz szerencsém még azt is beigazolni — a miket nektek kell majd kivinni, egyszersmind megmutatta azt is, hogy itt kell megcsinálni mindent és odafent kieszközölni; nekik legyen gondjuk arra, hogy a többség meglegyen rá, akár az udvari, akár az ausztriai többség, szóval ott szankczionálják alkotmányosan, mint a hogy azt a politika és a mi törvényünk is parancsolják, ellenkezőleg ne kész dolgokkal jöjjenek a magyar parlament elé és a magyar parlament azoknak a dolgoknak elkészítésére is várni legyen kénytelen. De meg akarom tartani beszédem fonalát és meg akarok maradni abban a mederben, a melyet ezekkel az idézetekkel mintegy kijelöltem. Mondjuk, hogy kész a kiegyezés, fogadjuk el Deák Ferencznek azt a kijelentését, hogy jobb nem lehetett. Deák maga mondta volt a kiegyezés megkötése után, a mikor szemrehányást tettek neki, hogy ilyen kiegyezést nem lett volna szabad elfogadnia, mert hisz az lealázó a nemzetre nézve, maga mondta szórói-szóra: »De miért tettük volna ki a nemzetet szükségtelenül egy ujabb csalódásnak? Nem szabad ugy tennünk egy országgal, mint a czigány a lovával, a ki addig éheztette, a mig a fű meg nem nőtt és mire a fű megnőtt, éhen veszett a ló. Ha mi azt halljuk Sadova után, hogy nő az önálló magyar hadsereg füve Bécsben, akkor Magyarországot az elpusztulásnak tettük volna ki, mert a bécsi politika szeszélyei kiszámithatatlanok, Lehet, hogy egy-két év múlva összehívtak volna bennünket, de lehet, hogy egy ujabb évtizede jön ránk az abszolutizmusnak. Ilyen esélynek mi a nemzetet, a mely tőlünk a kiegyezés sikerét várta, annyival kevésbbé tehettük ki, mert erre semmi indokolható szükség nem volt.« Tehát egyedül azt állítja oda igazságként, emberi, természeti és isteni törvények által is támogatott igazságként, hogy jobb kiegyezést nem csinálhatott. De hogy ezt a kiegyezést, — mert azt hiszem, ebben a tekintetben az igen t. túloldalon komolyan gondolkoznak a kérdések felől, s a 80-as évek elején elhangzott azt a biztosítást, hogy ez a kiegyezés lex perpetua, nem gondolhatja komolyan senki — de mondom, hogy ő ezt a kiegyezést véglegesnek nem tekintette, ezt magának Deák Ferencznek szavaiból és cselekedeteiből akarom bizonyítani, szemben épen