Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-150

472 150. országos ülés 1902 november 18-án, kedden. som Toulmin Smith angol államjogi Írónak nyilatkozatát, — gondolom, méltóztatnak tekintélynek elismerni — a ki ösmerve az 1849. márcz. 4-iki császári birodalmi alkotmányt, a következőket mondja erre az esetre vonatkozólag: »Joga van a nemzetnek az erőszakot erőszakkal verni vissza és az erőhatalommal szétszaggatott szerződést a szétszaggatónak arczához vágva, elrablott tulajdonát visszavenni. S valóban példátlan mérsékletről tanúskodik, hogy a magyar nemzet mindenkor tartózkodott e jogával élni, mig csak lehetségesnek tekintette, hogy a kötött két oldalú paktum-konventumok teljes épségükbe visszaállittathatnak és megtartásuk kellő biztosítékokkal elláttathatik. Tartózkodott 1848-ban is, bár hiteszegetten megtámadott hazája a legirtózatosabb módon vérbe, lángba boríttatott; de mikor a dolog annyira ment, hogy királya, kit még az igaz útra visszatéríteni nem volt volna lehetetlen, egy palotaforradalom által félretolatott, és a dinasztiának egy tagja, ki a félretoltnak még csak közvetlen örököse sem volt, az osztrák császári hatalom birtokába helyezkedve, ezt arra használta, hogy Magyarországot, melynek dolgaiba avatkozni sem joga, sem czime nem volt, osztrák császári seregeivel megtámadja, az ezeréves magyar államot az államok sorából kitöröltnek, egy idegen birodalomba, melyhez soha nem tartozott, beolvasztottnak, s császári birodalmi tartománynyá sülyesztettnek nyilatkoztassa, és e rettenetes merénylet megvalósítása végett még egy idegen fegyveres hatalom segítségéhez is folyamodott, valóban a magyar nemzet a rabszolgánál is alábvalóbb volt volna, ha a merénylőt és egész családját száműzéssel nem sújtja, s nemzeti szuverenitásának teljes gyakorlatába nem helyezkedik. Soha trónvesztés indokoltabban, jogosultabban kimondva nem volt.« Pap Zoltán: Ez a Kossuth Lajos nagysága! Babó Mihály : Ez kétségtelen dolog. Kossuth Lajos nagyságát bizonyítja az, hogy a dinasztia trónvesztése kimondatott, természetes folyománya volt azon eseményeknek és intézkedéseknek, a melyeket a dinasztia idézett elő és vitt véghez Magyarországon. És a mikor az igen t. miniszterelnök ur megvádolja Kossuth Lajost és Kossuth Lajos személyében az akkori nemzetet azzal, hogy lelépett a törvényesség teréről, ezt a magam részéről nem hagyhattam szó nélkül és kötelességet véltem teljesíteni, mikor ezt a körülményt itt tárgyalás tárgyává tettem. tZajos helyeslés a szélsőbaloldalon.) A mi már most, t. ház, a szőnyegen lévő törvényjavaslatot illeti, erre vonatkozólag én csak néhány kérdéssel kívánok foglalkozni, és kiindulok magából abból az alapból, a melyen a miniszterelnök ur és a t. többség áll; és felteszem nyugodt lelkiismerettel a kérdést és nyugodt lelkiismerettel várom az elfogulatlan feleletet is reá, hogy az 1867-iki alapon hazánk állami szuverenitása meg van-e vagy nincs? Van-e Magyarországon ember, magyar hazafi, a ki azt mondhatná, hogy a nemzet szuverenitásának teljes birtokában van? Ismerve azt a közjogi viszonyt, azt a közös kapcsolatot, a mely Magyarország és Ausztria között 1867-ben létesíttetett, kénytelen mindenki elismerni, hogy Magyarország állami szuverenitásának birtokában nincs. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Azt kérdem most, t. ház, hogy öntudatosan tért-e erre az alapra a magyar nemzet? Nem. Mert hiszen, ha megnézzük azt a feliratot, a melyet 1861-ben Deák Ferencz szerkesztett és fogadtatott el az akkori törvényhozással, abban azt találjuk, hogy még akkor Deák Eerencznek is az volt az álláspontja, hogy » Magyarország csak mint önálló, független, szabad ország akar Ausztriával, mint önálló országgal érintkezni és határozottan visszautasít minden alárendeltséget, minden egybeolvasztást, akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén.« Tehát, t. ház, egyáltalán nem akarta 1861-ben a súlyos viszonyok és körülmények, a nemzetnek csaknem teljes kimerültsége daczára Deák Ferencz elismerni azt, hogy mi Ausztriával szemben még a kormányzat terén is közös ügyeket ismerjünk. Széll Kálmán miniszterelnök: Most sem ismerünk ! Babó Mihály: Nem? Vajha ugy volna, és örülünk, ha a miniszterelnök ur majd megcsinálja, hogy nekünk sem kell ismernünk. Széll Kálmán miniszterelnök: A belkormányzat terén nincs is! Babó Mihály: 1861-ben még mi volt Deák Ferencznek álláspontja a közös érdekű ügyeknek intézésére vonatkozólag ? Az volt, hogy a közös viszonyokra a két szuverén ' állam törvényes kormányainak kell egymással érintkezniök, szükség esetén a két országgyűlésnek. A midőn azután a külesemenyek és a vesztett csaták után bekövetkezett az, hogy az uralkodócsaládnak békesség útjára kellett lépnie, akkor az 1865-iki országgyűlés egybehivásakor senki sem hitte, senki sem gondolta, hogy az országgyűlés működésének 61-diki alapját maga alól ki fogja rúgni; mindenki abban a meggyőződésben élt Magyarországon 1865-ben az országgyűlés egybehivásakor, hogy az összes tárgyalások az 1861-diki alapon fognak történni. Azonban már az 1867-diki országgyűlés feliratában van egy passzus, van egy kijelentés, a mely sejtetni engedte, hogy itt bizonyos jogfeladások kívántatnak a nemzettől, csak egy szócska, a melynek Magyarország már oly súlyosan adta meg az árát. Ugyanis a feliratban ez van (olvassa): »A jogfolytonosság tettleges elismerése nélkül mindaz, a miben komoly megfontolás után talán áldozattal is megállapodnánk, oly alapra lenne építve, mely egykor ingataggá váihatik.« Mi volt ez az áldozat? A közösügyi kormányoknak megteremtése és kivonása azoknak az ügyeknek a törvényhozás intézkedése alól, a