Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-145

145. országos ülés 1902 november 12-én, szerdán, 365 t.-cz. daczára, illetőleg az abban foglalt ren­delkezések alapján is hatalmát odairányitani — és hathatósan, — hogy külügyi képviseletünk legalább abban a formában, a melyben megvan, adjon tüzetes és részletes felvilágosítást arra vo­natkozólag, hogy igaz az, a mit mondok, hogy egy vikáriátussal nem lehet ezt a régóta el­hanyagolt nagy kérdést megoldani, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És most, t. ház, összefoglalom a bajokat. A kivándorlás baj, mert gazdasági mizériákból ered. A kivándorlottaknak künn most észlelhető' anyagi állapota nagy baj, mert elszakítja tő­lünk végkép azokat, a kik kivándoroltak, holott a kivándorlás csak akkor nem veszélyes, ha nem jár teljes expatriálással. Nagy nemzeti baj tehát, hogy azok, a kik kivándoroltak, egyszersmind expatriáltaknak tekintik magukat; nagy baj, azon számos okon kivül, a melyeket megemlí­tettem és a melyeket még megemlíteni lehetne, különösen egy másik okból is, a melyet már szintén felemiitettem a katonai üldözések okából. Tehát expatriáltaknak tekintetnek. Most vissza­kerülnének, t. ház, ezek az emberek; de nem lehet, először a katonai kötelezettségük bajai miatt, mert félnek a megtorlástól, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és arra akarom kérni a t. miniszterelnök urat, hogy hasson oda, hogy a ki vissza akar térni, holmi jelentkezés elmulasztása és más egyéb ilyen katonai súlyos bajok miatt, visszajöhessen. A baj fokozódik, t. ház. Itthon nagy sze­génységben élő honfitársaink avval a tudattal mennek ki, hogy akármilyen keveset keresnek is ottkinn, de állandóan kereshetnek. Mert hiszen kivándorlóink zömét az az elem adja, a melyik elem azért kénytelen kivándorolni, mert egy szeszélyes időjárástól, egy kevésbbé meleg vagy melegebb napsugártól, kevesebb vagy több eső­től függővé tett hatheti munkaidőt nem tart elegendőnek arra, nemcsak hogy magának sze­rezzen kenyeret, hanem még arra sem, hogy az állam és egyház által rárótt kötelezettségeknek eleget tegyen. (Zajos helyeslés a szélsőbaloldalon.) Most, ha az a kivándorló azt látja, hogy ott­kint egész esztendőn át nyár van, vagyis egész •esztendőn át lehet munkát kapni és mert nem irtózik a munkától, munkát keresve, ott azt meg is találja, természetes, hogy összehasonlítást tevén az ottani és az itteni viszonyok között, ott Eldorádónak talál minden poklot, minden helyet, akármilyen kohóba is dugják be, ha ő •ott naponta annyit kereshet, a mennyiből bár súlyos viszonyok között valamit még meg is ta­karíthat. {Ugy van! Ugy van! a szélsiibalolda­lon.) Világos, hogy ez a baj, ezen formában nem minket sújt első sorban, hanem sújtja elsősorban azokat a benszülött amerikai munkásokat, a kik jobb viszonyok közt azt nem tartják elegendőnek, ha annyit keresnek, a mennyiből a mi munká­sunk még meg is takarítva valamit, vissza is küldhet. Ezek az üldözések, a melyek ott napi­renden vannak, ezek két forrásból táplálkoznak. Egyrészről üldözik azokat, a kik nem hajolnak az orosz propaganda felé, (Ugy van! Ugy van! a széls'őbaloldalon.) azokat üldözik mesterségesen fentartott agenturák utján; visszaüldözik, ha itt magyarok akarnak maradni; visszaüldözik, ha nem akarnak beleolvadni azokba a törekvé­sekbe, a melyekért ők zsákszámra kapják ott a rubeleket. Yisszaüldözik azonkívül a versenyben megtámadott munkások és nincs senki, a ki őket megvédelmezze. Még igazukban sem, — nem akarok izgató hangulatot kelteni ebben a kér­désben, részleteket tudnék szolgáltatni, — hogy még igazukban sem kapnak elégtételt, mert nincs r senki sem, a ki őket megvédelmezze. És a mi engem felszólalásra késztet ebben a kérdésben, az, hogy egyrészről kivándorlóink száma nem apadó, hanem növekedő formában fejlődik. Ez köztudomású, mert hiszen a statisz­tikai adatok az unalomig fel voltak itt olvasva. Most kilátás volna, hogy kinlévő honfitársaink, a kiknek repatriálása nagy érdekünk, mert hi­szen magyar embereknek a visszahozataláról van szó, nem önkényt jönnek vissza, hanem kiüldöz­tetnek onnan, a hol refugiumot keresnek a nyo­mor ellen. Most, ha azok ide visszajönnek, mit találnak itt? Találnak-e munkát, találnak-e me­leg otthont, találnak-e olyan kart, a mely őket a nyomorból kiemelje? Vagy keresniök kell ta­lán azokat az ölelő karokat, a melyek bizo­nyos intézményekben itt is rendelkezésére álla­nak és szoros kapcsolatban vannak azzal a pro­pagandával, a mely őket onnan kiűzte? T. ház !• Komoly kérdés ez és csak azért nem akarom részletezni, mert, mondom, nem akarok izgatni ebben a kérdésben. Kérni akarok, figyelmeztetni, óvni akarok; figyelmeztetni olyan bajokra, a melyeknek a tüneteit látjuk és óvni attól a veszedelemtől, a mely múlhatatlanul be­következik, ha 20 — 30 ezer kivándorló egy tö­megben egyszerre hazaérkezik ide és itt nem találván munkát, kenyeret és foglalkozást: oda fogja magát vetni azon izgatók karjaiba, a kik őket itthon lesik, és ha nem találják meg az állam támogató kezét, szívesen fogják elfogadni azt a feléjük nyújtott kezet, a melyben egyúttal pénz is van. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbal­oldalon.) Hogy milyen veszedelem származhatik ebből az országra nézve, a melyben annyi fész­kelődés és baj van, azt, ugy hiszem, ecsetelnem felesleges. Még egy baj van azonban, a mely ezzel kapcsolatban áll, s ez az, hogy itthon azok között a polgártársaink között, a kiket sikerült még eddig itthon tartanunk, a kikben a hazafi­ság és a honi földhöz való ragaszkodás érzete nagyobb, semhogy azt a nyomor által előidézett keserűség érzete legyőzhetné, (ügy van! a szélső­baloldalon.) hogy mondom, ezek között itthon mi történik ? (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbalol­dalon.) A t. földmivelésügyi miniszter urnak szó­lok, a kinek közgazdasági előadói a vidékről

Next

/
Oldalképek
Tartalom