Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-140

230 U0. országos ülés 1902 noi nék, mert a közös kapcsolat a döntő végcsatát és ezzel a kibontakozást teljesen kizárja. (TJgy van! a szélsobalóldalon. Nagy zaj.) Ez a harcz annál veszedelmesebb Magyarországra, mert erejét megbénítja, Hogy nem léphet fel a maga állami teljességében, mert nem leket mellette az, a kinek elöntő szerep jut egy állam tényeiben, nem lehet vele uralkodója. (ügy van! a szélsobalóldalon.) De nemcsak hogy vele, bogy mellette nem lehet, hanem az uralkodó-családnak tradicziói, családi politikája, neveltetése, átöröklött rokonszenve folytán, a melyek mind Ausztria felé búzzák, annak van kitéve, bogy teljesen elbidegiti magától királyát, a kihez évezredes hagyományainak erejével ragaszkodik. (Uqy van! a szélsőim loldalon.) Ekként a kiegyezés nem lett egy hosszas küzdelmet befejező békekötés, hanem fegyverszünet, a mely módot ád Ausztriának a nyugovó ellenfél kihasználására és erőgyűjtésre a mi erőinknek rovására. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) Ha ezeket a következményeket előre látták volna, alig hihető, hogy munkájukkal a kiegyezés létesitéséhez alkotói hozzájárultak volna. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) Mert ők az intézményt csak eszközül tekintették arra, hogy Magyarország gazdag, s azután önálló legyen. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A czél ez volt, s bár ki nem fejezték, ez kellett, hogy előttük lebegjen. Mint Grambetta mondta a revancheról: »on n'en parle jamais, mais on y pense toujours,« ők is azt akarták, hogy Magyarország visszaszerezze jogait, bár nem beszéltek róla. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) De azáltal, hogy a czélról nem beszéltek soha, hanem csak az eszközről, megtörtént az, a mi az emberiség történetében oly gyakran előfordult, hogy az eszközül teremtett intézménynek kultusza azt czéllá változtatta át. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) S most már nem az önállóságra való törekvés az, (Halljuk! Halljuk! a szélsobalóldalon.) a mi Deák Ferencz hagyományaként tiszteltetik az epigonok által, hanem az általa kétségkívül csak ezen czél eszközéül teremtett kiegyezés. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) A hagyományosok, Magyarországnak a lefolyt 35 év alatt kormányon levő államférfiai, intézkedéseikben, a törvényhozó akarat irányításában sohasem csupán azt nézték, hogy jó-e, üdvös-e, szükséges-e valami az ország gazdagsága, önállósága, gyarapodása, fejlődése szempontjából, hanem mindig és különösen azt is, hogy megfelel-e a kiegyezés szellemének, nem veszélyezteti-e annak sértetlen, változhatatlan fenmaradását. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) S ha ez a két szempont egymással összeütközésbe jött, nem volt rá eset, bogy nem az utóbbi győzedelmeskedett volna az előbbi fölött. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) Persze ilyenkor mindig azt üeinber 6-án, csütörtökön. mondták, hogy politikai okosságból kell Magyarországnak jogokról lemondani, (Mozgás a szélsobalóldalon.) a nemzeti büszkeségre hivatkoztak, mint a mely nem tűr szűkmarkúságot. Csak az a különös, hogy erre a nemzeti büszkeségre csak akkor utaltak, a mikor arról volt szó, hogy az ország nagyobb terheket vállaljon magára, mint a mik őt jog szerint megillették, (Ugy van! a szélsobalóldalon.) hogy áldozatokat hozzon olyan czélokra, a miknek hasznát sohasem láthatja. Bezzeg, a mikor Magyarország államisága sérelmet szenvedett, a mikor jogait feladni kellett, akkor szó sem volt nemzeti büszkeségről. (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) így jöttek létre az 1867-es rendszer összes megalkuvásai, igy alakultak a közös intézmények, a hadügy, külügy, igy szabták meg az udvartartás költségeit, a quótát, igy vállaltuk el Ausztria adósságait, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) igy mentünk bele Bosznia okkupácziójába, a vámszerződésekbe, a magyar hadsereg eltüntetésébe. (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Lengyel Zoltán: A hadi létszám felemelésébe! Reich Aladár: Igy lehet majdan, ha a dolgok rendje meg nem változik, elmondani, hogy Magyarország önállóságának teljes megsemmisülését, gazdasági romlását a »nemzeti büszkeség«nek és a »politikai eszélyesség«-nek köszönheti. (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Mert ez a nemzeti büszkeség és a politikai eszélyesség követelik meg azt is, hogy ez a szerencsétlen ország olyan irtóztató nagy áldozatokat hozzon pénzben, vérben és munkaerőben egy fantomért: az úgynevezett nagyhatalmi állásért. A mivel körülbelül ugy vagyunk, mint a párisiak voltak a Humbert-házaspár milliós örökségével. Mindenki olvashatta annak idején az újságokban ezt a nagyszabású szédelgést, a mivel éveken keresztül orránál fogva vezetett egy ügyes asszony egy egész sereg embert, azt hiresztelvén, hogy vasszekrényében egy mesés nagyságú örökséget őriz, (Halljuk! Halljuk!) a melyhez azonban egyelőre hozzányúlnia nem szabad, mert — bár alaptalan — perrel van megtámadva. Erre azután korlátlan hitelt vett igénybe, pazar háztartást rendezett be, vállalatokat alapított, s fényesen uralkodott egész Paris fölött. A végén meg kisült, hogy az örökség mese, a vasszekrény értéktelen papirfoszlányokat tartalmaz. A mi kedves szomszédunk és szövetségestársunk Ausztria is azt a nevetséges mesét tálalta fel nekünk, hogy néhai apjától, a római császárságtól egy óriási, megbecsülhetetlen kincset örökölt, a nagyhatalmi állást. (Elénk, helyeslés, tetszés és taps a baloldalon.) S vettek egy roppant erős, roppant hatalmas vasszekrényt, a mibe bezárták lég-, tüz- és betörésmentesen a kincset, ez volt a dinasztikus érzés, a nemzeti büszkeség. Ez arra volt- jó,