Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-138

138. országos ülés 1902 november 4-én, kedden. 197 a dolgoknak még nem elintézése, az még nem a czél, a miért a gondviselés az igen t. miniszterelnök urat erre a helyre állította. Az ország nem a parlamenti béke és a parlamenti nyugalom után áhítozott, hanem arra vágyott, hogy eloszlattassék ama bizonytalanság, a melyet az előző kormány örökségképen hagyott, a melynek a nyomán a romlás, a kár, a tönkremenés burjánzik fel. (Ugy van! a szélsobaloldalon) Parlamenti nyugalmat, azt igenis látunk jó vakácziók alakjában, de elintézést egy pár, a gyakorlatban még eddig kétséges értékűnek bizonvult törvényalkotás kivételével — a parlament összealakulását illetőleg — alig tapasztalunk. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) A véderő tekintetében — a mint bátor voltam jelezni, — alkotmányos intézkedések hiján, a levegőben hintázzuk magunkat; a közös kereskedelmi ügyekre nézve pedig az ország roppant kárára csak épen olyan bizonytalanságot látunk, mint azelőtt. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) És most csak azt akarom kérdezni, hogy a magyar állam tekintélye nyert-e befelé és súlyban nyert-e kifelé? (Halljuk! Halljuk!) Nem akarok ez alkalommal a. nemzetiségi kérdés tárgyalásába bocsátkozni, mert én, a ki hazám keleti részéről, a nemzetiségi tálkapások gyomnövényzete által leginkább meglepett e vidékéről származom, annyi keserűséget hoztam onnan lelkemben, a mely mindenesetre megakadályozhatná e körülménynek, e kérdésnek, szükséges higgadt és józan tárgyalását. Csak annyit mondok, hogyha a megelőző kormányzatnak vannak ott hazám keleti részében még lelkes és erős hivei, és hogy a miniszterelnök urnak ott csak a hatalomhoz való megszokott ragaszkodás csoportosított össze egy tábort, egy kevésbbé lelkesülő tábort: azt én ott Erdélyben, hazám keleti részében, igen jól meg tudom érteni, és hogyha a miniszterelnök ur e dolgokba mélyebben beletekint és nem csupán felületes és üres főispáni informácziókra hallgat, akkor a miniszterelnök ur is meg fogja ezt érteni. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De talán még szomorúbb tényeket tár fel előttünk, ha nemzetünknek a külföldhöz való viszonyait tekintjük. Különösen komor hangulat fogott el a minap, a midőn egy közjegyzői irodában (Halljuk ! Halljuk! a szélsobaloldalon.) egy amerikai közjegyző által, tehát egy idegen állam hivatalnoka vagy meghatalmazottja által magyar nyelven kiállított, az Egyesült-Államok czimerével ellátott meghatalmazást mutattak nekem, a melyre azonban a mi, nemcsak osztrák, hanem egyszersmind magyar külképviseletünk által kiállított záradék német nyelven volt rávezetve. (Mozgás a szélsobaloldalon.) Az ilyen tények jellemzik a mi külképviseletünket, ezek mutatják, mit tehet a mi külképviseletünk a magyar nemzetnek kifelé, a külállamok előtt tekintélyben való növelésére. De ne menjünk olyan messze, az Atlanti oczeánon tul, hanem maradjunk meg itt közeli szomszédságunkban, (Halljuk ! Halljuk! a szélsobaloldalon.) a hova egy jobb jövő reményével kell tekintenünk, mert hiszen ott kell keresnünk azokat a szálakat és kapcsokat, a melyek az önálló magyar külkereskedelmet majdan fel fogják virágoztatni: értem a Balkán félszigetet, (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ujabb időben sok szó esett arról az ijesztőleg erősbülő kivándorlásról, a mely hazánk keleti részéből, a Székelyföldről, a Balkán-félszigetre ós különösen a szomszéd Romániába történik. (Halljuk! Halljuk ! a szélsobaloldalon.) E kivándorlás csökkentésére a törvényes intézkedéseket elvárva, nem lehet ez alkalommal szándékom ez ügygyei behatóbban foglalkozni, (Halljuk! Halljak! a szélsobaloldalon.) azt azonban valószinünek állítom, hogy a kivándorlást, mint egy már ezer év óta tartó népáramlatot, azonnal megszüntetni bármiféle törvényalkotással is teljesen lehetetlen, a mit az is mutat, hogy a székely ember pl. Moldovát máig sem tartja külföldnek, hanem azt mondja: »Megyek be Moldovába« és »megyek ki Magyarországba«, (Ugy van! a szélsobaloldalon.) De bizonyos tekintetben szükségesnek sem tartom, hogy ez a kivándorlás a maga minimális mértékében teljesen megszüntettessék, megakadályoztassák, mert hiszen az, a mi most átkot hoz reánk, egykor áldássá válhatik, a mennyiben a külföldön a magyar érdekeknek exponenseit fogjuk az ott megvagyonosodott, tekintélyre szert tett kereskedőkben, iparosokban találni. Csakhogy ezek, mint ilyen exponensek csak akkor jöhetnek tekintetbe, ha fajszeretetük által, ha egy tekintélyes állam védőszárnyai alatt, a nemzethez való tartozás erős érzete által elválaszthatatlanul ide vannak hozzánk fűzve és kapcsolva. (Helyeslés a szélsobaloldalon. Mozgás jobbfelöl. Elnök csenget.) De állitható-e a legjobb akarattal is, t. ház, hogy a mi külképviseletünk erre a munkára alkalmas lehet ? Nem mondom, hogy elvétve egyegy buzgó ember nem akad ott is, a ki felkarolja ez ügyet, és e tekintetben elismerés illeti a monarchiának Romániában ujabb képviselőjét; ezáltal enyhet hozhat egy-egy sebre, de meg nem akadályozza a nemzetünkre nézve teljesen elveszett magyarságnak lealázott, alacsony állapotba való tengődését és megvetett pária számba való jutását, elpusztulását. Hiszen, gondolom, tudomása van az igen tisztelt miniszterelnök urnak arról, hogy ott Romániában van legalább is 30.000 magyar, a ki nem magyar, de nem is román honpolgár és nem is lehet román honpolgár soha. Ennek az oka az, hogy az oda kitelepedett, kivándorolt magyarságot annak idején nem figyelmeztette konzulátusunk arra, hogyha honosságát meg akarja tartani, vegye figyelembe az 1879 : L. t.-cz. szabványait, vagy ha talán figyelmeztetve is volt reá, nem volt, a ki anyanyelvén megmagyarázta volna