Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.
Ülésnapok - 1901-138
190 138._ országos ülés 1992 november k-én, kedden. kik máról holnapra változnak, a kik közül senki sem nyújt garancziát arra nézve, hogy parlamentáris szervezettel keresztül viszi-e'"a megállapodásokat és a kik közül mégis mindegyiknek megvan az a joga, hogy Magyarország kormányát felczitálja, törvényszék elé allitja, az addigi megállapodásokat mind halomra dönti és Magyarország, egész kormányzását az örökkétartó reszketésnek és ideges vibrácziónak teszi ki! Ha tehát el nem értük azt, hogy közjogi rendünkbe az a szilárdság jöjjön bele, a mely a legégetőbb kellék, ha nem bírunk tartósságot biztosítani az Ausztriával való viszonyokban, akkor talán a belügyi alkotások volnának még azok, a melyek a t. kormánynak létjogosultságát a múltra nézve igazolhatnák? Én nem szándékozom nagy perspektívát nyitni erre a kérdésre, hiszen végig kellene, menni az állami életnek egész mezején, hogy a belpolitikai tekintetben is kritikát mondhassunk; mégis csak röptében, madártávlatból, négy kérdést emelek ki, a melyek körül szerintem a közélet és a belpolitika kicsúcsosodik. Az első, a mire gr. Zichy János t. képviselőtársam is hivatkozott, a gazdasági derűt az egész országban. Hiszen az a tünet, a melyet a t. pénzügyminiszter ur felemiitett, hogy a zárszámadások visszamentek, nem sporadikus jelenség, ez és más körülmények azt mutatják, hogy az a vérmérgezés, a mely az ország szervezetében előállott a gazdasági sorvadás tekintetében, íekelyekben fakadt ki, a zárszámadás lesülyedése, a kivándorlás rohamos emelkedése, a budapesti élet pangásának lehetetlen nagy mértéke, a közbirtokos-osztály tönkremenetele, ezek mind mint egy-egy sebhely tűnnek fel, de ezek csak tünetek, a melyek mind a behő szervezet vérniérgezésének és sorvadásának következményei. (Ugy van! a néppárton és a szélsi.baloldalon.) És ezzel kapcsolatban van annak a faji uralomnak, a melyhez ebben az országban a magyarságnak ragaszkodnia kell, sülyedése, a mely nyomában jár a gazdasági depravácziónak, a mely azt mutatja, hogy minden térben háttérbe szorul, az intelligens pályák egész részéről visszaszorittatik, egész földterületek mennek át idegen birtokosoknak, bankároknak és másoknak kezébe. Mindez nemcsak a szegén) ségnek jele, de a magyar fajnak passzív mérlege is ebben az országban, a mely nemcsak nyelvi előhaladást nem tesz, de közgazdaságilag is teljes mértékben visszafejlődik. (Ugy van! Uyy van! a néppárton és a szélsöbaloldalon.) A másik belpolitikai kérdés az, t. képviselőház, hogy a t. kormányelnök urnak egész ideje alatt az ország azért mégis szervezetlen maradt. Minden kicsiny alkotásnak vázat csinálunk, élő szervezeteknek gerinczei vannak, és egy országnak nincsen szervezete. Ezer évig állottunk egy bizonyos, ma már túlhaladott szervezetben, a rendiségben, a melyet, midőn az elmúlt és midőn mi szabad rendelkezési jogunkat visszakaptuk, pótolni kellett volna, a helyett egy erőteljes, hatalmas vázat kellett volna felállitani, a mely gerinczszervezetét képezze az országnak. Az lehetetlenség, hogy a kultúrától elzárt falvakban 14 vagy 15 milliónyi népet oda dobjunk sok helyütt félművelt, lelketlen, tudatlan emberek akaratának, kizsákmányolásának, lehetetlen, hogy sehol se állítsuk fel az alkalmas és diskreczionális joggal biró szerveket, a kik a magyarságnak őrszemei legyenek a legutolsó községekben. Ez csak olyan könnyelmű és mindent semmibe vevő kormányzati rendszerek mellett lehetséges, a melyeket a legutóbbi évtizedek alatt átéltünk. E helyett istápolunk egy nagy princzipiumot, egy nagy ideát, a mely tovább volna hivatva az abszolutizmus hatalmi körét az országban nevelni, egy oly ideát, a melyet egyetlen egy szabad állam a föld kerekségén magáévá nem tett, és a melyet még az abszolutisztikus országokban is fokról-fokra szorít vissza a szabad közszellem; ápolják rejtett titokként és nem rejtett titokként és hirdetik, hogy majd elérkezik annak az ideje, a mikor ezt keresztülviszik és a közéletbe átültetik. (Igaz! Ugy van! a bal- ég a szélsőbaloldalon.) A harmadik, t. képviselőház, az egyenlőtlen közteherviselés. (Halljuk ! Halljuk!) Ennek nemcsak az a részlete van, a melyet Lukács László pénzügyminiszter ur a kataszterre nézve kiemelt. Ez csak nagyon csekély részletarány ennél a fontos tárgynál. Ott van a közteherviselésnek az egész megoszlása, a melynél ugy áll az arány, hogy egyik felét indirekt utón fogyasztási adók révén, a másik felét egyenesadók utján rója le az ország. Az első felerész, sajnos, csak kis mértékben igazodik a jövedelem arányához, és azt fejenkint csaknem egyenlően, vagy legalább is a fogyasztás arányában tartozik viselni mindenki. Ebből köveikeznék, hogy a másik felét a közterheknek és közszolgáltatásoknak legalább is oly irányban rendezzük be, hogy a kicsiny exisztencziák védelmet találjanak, és hogy a nagyobb tőke és a nagyobb jövedelem ebben az arányban rójja le a közszolgáltatásokat. /Igaz! Uyy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) És e téren is, t. képviselőház, 20 éves szabad rendelkezésünk alatt ismét nem haladtunk semmit sem. Ellenkezőleg, egy kiáltó, sértő, rút anomáliát őrizünk és tartunk fenn, a mely a középkorból ragadt és szakadt reánk, a mikor a nagy latifundiumoknak megadjuk még ma is azt a nagy kedvezményt, hogy a városoknak és községeknek keretéből önmagukat kivegyék (E énk helyenlés a szélsöbaloldalon.) és önálló pusztákként élve, reákényszeritsék az apró birtokok szegény tulajdonosait, hogy az összes költségeket, r a kultúrának összes terheit maguk viseljék. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ok maguk pedig nagy főúri gőgjükben visszavonulnak és maguk egy szerény, esetleg parcziális közigazgatás terheivel rójjäk le a köz-