Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-135

108 135. országos ülés 1902 október 20-án, hétfőn. kénytelen elismerni, hogy nemcsak előre nem mentünk, hanem, fájdalom, visszaestünk. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezek után, t. ház, a kormányelnök urnak azt a javaslatot terjeszteni elő, hogy azt a felemelt quótát, mely időközben királyi döntéssel lett magasabbá, elfogadtassa a magyar néppel és illetőleg arra reá parancsolja, egyáltalában nem felel meg a politikai következetességnek, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és én kénytelen vagyok emlékezetébe juttatni a t. háznak az 1861-iki országgyűlésnek felfelé elhangzott figyelmeztetését, a mely akként szól: »Az egyes országok sértett önérzete és a kényszerűségből származott keserűség szétválási, sőt talán végelszakadási vágyakat ébresztenek, de e miatt a birodalom akkor lesz majd a leggyöngébb, midőn összes erejére s a népességnek egész lelkesedésére a legtöbb szüksége volna.« Minél előbb következzék be ez az idő, hogy az a szétválás, a mely tisztán csak a perszonál-unióra fog vezetni, beálljon. De ha elkövetkezik, a mi bekövetkezett 1861 után, hogy ennek a monarchiának megpróbáltatásokon kell keresztülmennie . . . Komjáthy Béla: Nem monarchia, hanem Ausztria és Magyarország! Babó Mihály: . . . akkor be fog következni az, a mi bekövetkezett 1866-ban. a melynek következtében kaptuk 1867-ben azt a látszólagos alkotmányt, a melynek bizonytalansága, a gyakorlati élet szempontjából való helytelensége, életképtelensége 35 esztendő alatt kézzelfoghatólag bebizonyosodott. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nem veszem tudomásul a királyi döntést, és kérem a t. házat, hogy annak _ tudomásulvételét megtagadni méltóztassék. (Elénk helyeslés és éljenzés a szélsöbaloldalon. Szónokot többen üdvözlik.) Major Ferencz jegyző: Lengyel Zoltán! (Felkiáltások: Nincs itt!) Molnár Józsiás! Molnár Józsiás: T. ház! (Halljuk! Ralijuk! a szélsöbaloldalon.) Előttem szólott t. képviselőtársam nagyon sokat elmondott azokból, a miket én is el akartam mondani. Reám tehát nagyon kis feladat maradt. Tulajdonképen csak a t. miniszterelnök úrhoz leszek bátor egy szerény kérdést intézni, mint a kiről tudom, hogy egészen megbízható és jeles pénzügyi tehetség. (Halljuk ! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) A quótát Magyarországon tudvalevőleg azon indok alapján emelték, mert azt mondták, Magyarország az utóbbi időkben nagy haladást tett pénzügyi és közgazdasági téren. Kérdem ezzel szemben a t. miniszterelnök urat, vájjon mi az ő véleménye, fenn tudnók-e tartani készfizető képességünket a nélkül, hogy minduntalan ujabb és ujabb befektetések czimén kölcsönök ne jönnének be Magyarországba? Azt hiszem, t. ház, oly helyzetben levő országnál, mely készfizetéseit is csak olyformán tudja fentartani, hogy minduntalan ujabb és ujabb kölcsönöket kell felvennie, ily országnál vagyoni emelkedésről, anyagi előhaladásról szólani nem lehet. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mindnyájan tudjuk a költségvetésből, hiszen átnézzük, hogy Magyarországon maga az állam közel 6000 millió koronával tartozik s e tartozások kamatai fejében közel 300 millió koronát fizet. Azt is tudjuk mindnyájan, a kik közgazdasági és pénzügyi kérdésekkel foglalkozunk, hogy Magyarországon nemcsak az állam vett fel nagy kölcsönöket, hanem magánosok is: az egyes vasúti vállalatok, viczinális vasutak, gőzhajózási társulatok, gyáripari vállalatok a maguk czéljai érdekében. A magánosok által igénybe vett e tartozások szintén megközelítik az állam tartozásainak nagyságát, úgyannyira, hogy Magyarországon az állam ós a magánosok legalább 11,000 millió koronával tartoznak. Bármily kedvezően ítéljük is meg ezt a tartozást, nem titkolható el, hogy annak jő nagy része külföldről vétetett igénybe, és ezen tartozások kamatai, a melyeket a külföldre fizetünk, évenkint, legkisebb számítás szerint is, 300 millió koronát tesznek ki. Ha e szomorú pénzügyi helyzettel szemben Magyarország külkereskedelmi forgalmát vizsgáljuk, azt találjuk, hogy legjobb esetben is külkereskedelmi forgalmunk feleslege alig éri el a 100 millió koronát. Ebből a tényállásból mi lehet világosabb, mint az, hogy Magyarország minden évben 200 millió korona deficzitbenvan, azaz 200 millió koronával ad ki Magyarország a külföldről felvett tőkék kamatai fejében többet, mint a mennyit a legjobb esetben nyersterményei révén a külföldről bevesz. Ily viszonyok közt ismételten állítom, hogy Magyarország készfizetését sem volna képes fentartani, hogyha minduntalan nem vennének fel ujabb és ujabb kölcsönöket bizonyos beruházások tekintetében, melyek egyszersmind arra is jók, hogy fizetési mórlegünket egyensúlyban tartsák. Azt mondják, sokat haladt Magyarország. Hát ez haladás? Ez az ország, melynek minden egyes vidéke a végsőig el van adósodva? Első sorban is saját vidékemet szemléltem a legtüzetesebben, és ugy tapasztaltam, hogy Háromszók megye, melynek 67 előtt alig volt annyi adóssága, mint a mennyi ma két községnek van, ma nem kevesebbel, mint 35 millió koronával van megterhelve. Látjuk, hogy a nép minduntalan vándorol ki, megyén idegenbe, az iparosok kétségbeesett küzdelemnek vannak alávetve, s mégis alig tudnak élni. Ezt nevezik haladásnak ? Ezért emeltük fel a mi quótánkat? Hisz ez nem^ haladás, ez a leghatározottabb visszaesés. Épen ezért, ha mindjárt látszólagosan valamely csekély külsőleges előrehaladás mutatkozik is, azt én reális haladásnak el nem fogadhatom. Hiszen, ha vizsgáljuk Bécs városát, az 67 óta akkorát haladott, hogy Pest város összes lakossága nem több, mint a mennyivel Bécs városának lakossága szaporodott. Ha mi, látszólag, gyára-