Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.
Ülésnapok - 1901-100
82 100. országos ülés 1902 április 25-én, pénteken. tehát kívánni ezek szerint. A kamarai illetménynél helyén van a felfüggesztés, tényleg gyakoroltatik is, de már a nyugdijilletménynél nem volna helyén. Ezt a kettőt ennélfogva nem is lehet összekapcsolni. (Helyeslés.) A másik aggályom volt az egész berendezés : a csatlakozási rendszer. A dolog ugy van tervezve, hogy a budapesti ügyvédi kamara csinálna egy országos ügyvédi nyugdij-egyletet, a melyhez a vidéki kamarák csatlakozhatnak. Malmost, a mely kamara szótöbbséggel elhatározza, hogy csatlakozik, annak minden tagja egyetemlegesen felelős tagjainak nyugdijáért. (Mozgás a középen.) Hogyha azután nem fizeti be az ügyvédi kamara bizonyos idő alatt az összes tagokért a központba az összes tagok nyugdijilletményét, — kivéve, hogy 10%-ot érdemtelennek lehet nyilvánítani, azok közül, a kik nem tudják befizetni az illetményt és a kiknek ez el nem engedtetett — az a kamara kizáratik a nyugdij-egyletből és a tagok az összes eddigi befizetést és minden jogukat elvesztik. (Mozgás.) Ez olyan kegyetlen szabály, a melyhez én semmi esetre som tudok hozzájárulni. (Altalános tetszés és helyeslés.) Mert a jogban mindenekelőtt való a méltányosság. Jus est ars aequi et boni, a mint Celsus ezt eleganter mondja. Az pedig nem felel meg az aequitásnak, ha valaki, a ki talán 30 esztendeig befizette nyugdijilletményét, egyszerre megfosztható jogaitól azért, mert a többi tag nem tesz eleget kötelességének. De aggályaim voltak abban az irányban is, hogy ebben a nyugdijegyletben a budapesti ügyvédi kamara oly domináló szerepet játszott volna, a mely a kamarák önállóságával nem egyeztethető össze. Csak egyet mondok, mert nem akarom az egészet kifejteni. A központi ügyvezetőségben benne ülne 5 tisztviselője és 3 tagja a budapesti ügyvédi kamarának és három vidéki tag. Ezek fontos dolgok felett határoznának. Pl. hogy az a vidéki kamarai tag, a mely be nem fizeti a nyugdijilletményt, érdemtelennek mondható-e, vagy nem? Ebben az irányban — különben más irányokban is — az ügyvédi kamarák, a melyeket megkérdeztem, eltérő véleményt mondtak. Szóval, azt látom ennél az egész kérdésnél, hogy itt aggályok vannak, de olyan megoldás, a mely elfogadható volna, eddig még nem létezik. Teljesen méltányolom a humánus czélt és meg is ígértem a nálam járt küldöttségnek, hogy én velük együtt gondolkozni fogok azon, hogy ez a kérdéfi megoldható legyen olyan módon, hogy az aggály r ok eloszlattassanak. (Helyeslés.) A humánus czél érdekében kívánom, hogy ez sikerüljön is. Azt a tervezetet azonban, a melyet a budapesti ügyvédi kamara hozzám benyújtott, a melyhez kis részben csatlakoztak az ügyvédi kamarák is, bár azoknak túlnyomó része azt ugy, a mint az van, nem fogadja el, hanem nagyon lényeges módosításokat kivan és a melyet az 1900. évi októberben tartott ügyvédi értekezlet sem tett magáévá, mert alapelveiben eltért tőle, részemről nem fogadhatom el. Azt mondják, hogy az ügyvédségnek meg kell találnia helyét, annak jogos érdekeit ki kell elégíteni és itt is, nem ugyan egész határozott vádakat, de mégis hallottam olyan hangokat, a melyekből arra lehet következtetnem, hogy ezeket a jogos érdekeket én nem respektálom kellőleg. Hát hol nem respektálom ? Azt mondják, mindenekelőtt az ügyvédi kényszer kérdésében. Nos, hát nézzünk ennek a kérdésnek szemébe. (Halljuk! Halljuk!) Hát hogy állunk az ügyvédi kényszerrel? Az 1840-iki váltóeljárás azt mondja, hogy a fél, a ki személyesen vagy meghatalmazottal nem lép fel, váltóügyvédet köteles vallani. Tehát a fél személyesen is megjelenhet. Az ideiglenes törvénykezési szabályok szerinti eljárás egyáltalában nem ismerte az ügyvédi kényszert. Az egész vonalon, még a rendes írásbeli perekben is a fél személyesen vagy meghatalmazott által védekezhetett. Akkor jött az 1868 : LIV. t.-czikk; ez a rendes perekben megállajfitotta az ügyvédi kényszert, a sommás perekben azonban egészen szabadon engedte azt, hogy a fél maga lépjen-e fel vagy pedig ügyvéd által, vagy más meghatalmazott által képviseltesse-e magát. És a sommás eljárásban valamennyi instanczián keresztül nem volt ügyvédi kényszer. Akkor jött az 1893-iki sommás eljárás. Ebben már az első fokban szabályul az van felállítva, hogy a félnek személyesen vagy ügyvéd által kell fellépnie, azután vannak kivételek, a midőn bizonyos körből választhat meghatalmazottat is. A második instancziában már a fél csak személyesen vagy ügyvéd által léphet fel; a harmadik instancziában pedig kötelező az ügyvédi kényszer. Tehát nagy előrehaladás mutatkozik az ügyvédi kényszer irányában. És most mit csináltam én? Az 1893-iki javaslatomban, bevallom, visszatértem a régi elvhez, t. i. megengedtem, hogy a sommás eljárásban első fokban az illető szabadon választhassa meghatalmazottját. Olay Lajos: Helyes! Plósz Sándor igazságiigyminiszter: Én abból indultam ki, hogy a zugirászat ellen külön szigorú szabályokat kell megállapítani, de ez más lapra tartozik; nem kell a félnek szabadságát okvetlenül korlátozni. Miután azonban különösen a budapesti ügyvédi kamara felszólalt ez ellen, visszatértem — ugy, a mint azt kívánták — a sommás eljárás illető szakaszához és azt vettem át. Mikor ezt megtettem, akkor megint megtámadtak, hogy nem megyek elég messze. (Derültség.) Akkor ismét engedtem bizonyos irányban, t. i. kivettem a kereskedő-segédet és az iparos-segédet azon személyek köréből, a kiket meghatalmazottul lehet küldeni. Tettem ezt különösen azért, mert magamnak volt alkalmam, előttem megfordult ügyekben meggyőződni arról, hogy itt csakugyan visszaélés történik, hogy u. n. ad hoc
