Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-99

99. országos ülés 1902 április 2í-én, csütörtökön. beszélek Tiszáról, bár kérdés tárgya leket, megérdemelte-e a nyugdijat; kanem felhozom Bánffy Dezső esetét. Helyes-e, hogy az, a kinek kormányzata olyan volt, a melyen az egész ország és minden jóravaló ember megbotránkozott, most 20 esztendeig kuzza a 8000 forintot, mikor semmi, de semmi legkisebb érdemet az ország körül nem szerzett. Ezt én belyesnek nem találom, s ezért, ismétlem, helytelen, kogy kötelezővé tcszszük a miniszteri nyugdijakat, mert egyedül a szükség, s az érdem kellene, kogy a nyugdíjigényt megállapítsák. Miután én nem szoktam csak beszólni, de rendszerint vannak javaslataim, — kol jók, hol rosszak — engedje meg a t. ház, kogy ezen beszédem konkluziójaképen két javaslatot adjak be. Az egyik az imént említett nyugdíjtörvény revíziójára vonatkozik, a másik pedig a zugirászat kiirtására. (Halljuk! Halljuk!) Az első így szól: »A ház utasítja a minisztériumot, kogy az 1885 : XI. t.-czikkben foglalt nyugdíjtörvény 24. és 25. §-ainak novelláris módosításáról mielőbb törvényjavaslatot terjeszszen eló'.« A másik javaslat pedig így szól: »A ház arra utasítja az igazságügyminisztert, kogy a zugirászat teljes kiirtása végett az 1874 : XXXIV. tcz. 39. §-ának módosításáról novella által^ mielőbb terjeszszen elő törvényjavaslatot«. (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) A költségvetést nem fogadom el. Elnök: Az ülést tiz perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: T. ház! A folytatólagos ülést megnyitom. Ki következik? Lázár Árpád jegyző : Kiss Emil! (Halljuk!) Kiss Emil: T. ház! Midőn e kázban először van szerencsém felszólalni, kötelességemnek tartom, nemcsak a t. káz iránt tartozó szokásos tiszteletből, de másrészt a parlamenti illem általános szabályainak is hódolva, a t. káz szives elnézését, jóindulatát és becses türelmét igen rövid időre kikérni. (Halljuk! Halljak!) Midőn az igazságügyi tárczánál felszólalok, nem szándékozom az igazságügy minden ágát, az igazságszolgáltatás minden részletét, fázisát és körét beszédemben felölelni, mert nem akarom a t. káznak türelmét ebben az előrekaladott vitában továbbra is kosszu ideig igénybe venni. (Halljuk! Halljuk.') Nem belyezkedem azokra a széles alapokra, nem alkotok magamnak oly tág látkört, mint a t. előttem szólott képviselő urak, a kiknek fényes, nagyarányú szónoklatait ezek jellemzik, hanem feladatomul tűztem ki jogintézményeink sorozatából egyes kiváló, jelentékenyebb jogi csoportok előtérbe állítását és szerény tehetségemhez képest azoknak gyakorlati szempontból való megvilágítását. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Egy kis kitérést azonban engedjen meg a t. káz felszólalásom medréből a dolog pénzügyi oldalára, de épen csak abból a czélból, hogy konstatáljam itt is, hogy az igazságügyi tárcza mezején is találkozunk azokkal az elénk tornyosuló pénzügyi akadályokkal, a melyek hol közvetlenül, hol közvetve, de mindenesetre bénitólag hatnak a jogfejlődés természetszerű menetére, igazságügyi intézményeink, jogi instituczióinknak a kellő időpontban, kellő alakban és arányban való létesítésére és egyáltalán igazságügyi szervezetünk zavartalan működésére és folytatására. (Halljuk! Halljuk !) Hogy rátérjek tulajdonképeni tárgyamra, a melyet épen azért, mert előttem szólott t. képviselőtársaim már csaknem minden kérdést a legalaposabban és legszakszerűbben kimerítettek, nagyon rövidre fogok szabni, mindenekelőtt is örömmel üdvözlöm, és azt kiszem, valamennyien örömmel üdvözöljük azt az epockális, korszakalkotó művet, a mely, mint az általános polgári törvénykönyv tervezete, ma már teljes indokolásával közkézen forog, és a mely mű a benne megnyilvánult jogi eszmék, a benne lefektetett elvek révén, máris oly tekintélyt vivott ki, oly elismerésnek örvend, hogy őszintén vallom be, jogászaink, ügyvédi és birói karunk az oly vitás kérdéseknél, a melyek megoldásánál nem áll rendelkezésünkre törvényes szabvány, vagy egyöntetű gyakorlat által megállapított jogszabály, már is ezt a művet mintegy tanácsadóul fogadják el. Nagy mű ez, melynek értékét, fontosságát, nagyszabású jelentőségét kell, kogy a laikus, nem jogász közönség is érezze, kisz igazságszolgáltatásunk épületének szilárd, megdönthetetlen, állandó alapját látjuk benne megvetve. Ennek a műnek megalkotására nézve épen előttem szólott t. képviselőtársam, Várady Károly felpanaszolta, hogy oly lassúsággal haladt előre, hogy minden más kodifikáczionális munkát félre kellene tenni, kogy ez a törvény mielőbb teljesen meg legyen alkotbató. Tudtommal,báré mű keletkezésének szálai már a 60-as évekre visszanyúlnak, mégis a tulajdonképeni munkálatok, mint én azt emlékezetből tudom, Szilágyi Dezső alatt, majd pedig Erdély Sándor igazságügyminiszter alatt, midőn ő Eelsége jóváhagyásával megalkottatott a szerkesztő-bizottság, léptek folyamatba, a minek most öt éve. Azt hiszem, hogy a ki ennek a műnek nagyszabásu terjedelmét és korszakokra kikató fontosságát ismeri, ezen időt nagyon is csekélynek tartja. Hosszú évek derék munkája ez, a melyben jogászaink jelesei, nagyjai keltek nemes versenyre legjobb tudásukkal. Ez a mű hivatva van a magánjog terén évszázadokon át uralkodott változó és ÍDgadozó viszonyok helyett állandó jogintézményeket létesíteni, a magánjogi igazságszolgáltatást a jogbiztonság alapjaira fektetve, annak szilárdságot, megbízhatóságot, egyöntetűséget biztosítani. Xem átallom hangoztatni, hogy hervadhatatlan babérok fűződnek azoknak halántékai körül, a kik ezen nagy művet kezdeményezték, abban közreműködtek, s megalkotását befejezték. A mint én a művet tanulmányoztam és ennek révén nagyjában is-