Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.
Ülésnapok - 1901-99
9.9. országos ülés 1902 április 2k-én, csütörtökön. 37 képviselőit megöljék, midőn rendszer kezd lenni abban a társadalmi mozgalomban a gyilkosság, akkor a halálbüntetést eltörölni a társadalom részéről öngyilkosság volna. (Ellenmondás a bal- és a szélsöbalóldalon.) Simonyi-Semadam Sándor t. képviselőtársam annak a felfogásnak az igazolására, mily nagy szerencsétlenség, hogy törvények alkotásánál mindig a külföld után megyünk, a fizetési meghagyásokat sorolja fel és eltörlendőknek tartja azokat azért, mert, úgymond, azok nem váltak be. Miért nem váltak be? Vessen követ magára első sorban az ügyvédi kar, mert azt hiszem, az ügyvédi kar volt az, mely legkevésbbé kultiválta a fizetési meghagyások rendszerét. (Zaj. Felkiáltások a szélsöbalóldalon: A közönség nem használta!) Hogy nem kell annyira óvakodni külföldi törvények átvételétől, annak bizonyítására t. barátom előtt a legnagyobb tekintélyre, saját magára hivatkozom, midőn beszéde későbbi fonalán a végrehajtási törvény módosítását, az árveréseknek hivatalból való kitűzését épen az osztrák végrehajtási eljárás mintájára ajánlja a t. igazságügy-miniszter urnak. Ebből világos az a konzequenczia. a melyet le akarok vonni, hogy t. i. nem szabad elzárkózni a jó külföldi intézmények átvételétől. (Helyeslés a jobboldalon.) T. képviselőház! Tisztelettel kell sürgetnem a tagositási eljárás reformját. Nem akarok foglalkozni ennek a kérdésnek szocziális részével, hiszen a földmivelésügyi miniszter urnak erre vonatkozó kérdéssorozata az Országos Magyar Gazdasági Egyesület előtt most megvitatás tárgyát képezte, csupán a reform gyorsitását kivánom sürgetni. Ha csak egy kis tanulmányt teszünk és tekintjük pl. Ausztriát, a hol odáig mentek, hogy leszállítják és korlátozzák a tagosítás költségeit hektáronkint nyolcz koronára, s a mennyiben azon túlterjed, már az állam viseli a költségeket, ha látjuk Bajorországot 7 —12 márka közt változó tagositási költséggel hektáronkint, akkor szemünkbe tűnik annak a szerencsétlen 1892-diki törvénynek rosszasága, melynek pediglen épen az volt a czélja, hogy az állam a birtokosság segítségére siessen, mert hiszen 20°/ 0-kal hozzájárult a költségek viseléséhez. A kataszteri munkálatokkal azonban a tagositási eljárást nemcsak hosszadalmassá tette, — mert az a kataszter nemcsak felülvizsgáló, hanem újra átdolgozó hatósággá alakult át, — hanem 50 — 80°/o-kal meg is drágította a tagosítást. A tagositó mérnököket e törvény úgyszólván a megélhetéstől fosztja meg; az ügyek he nem fejeződhetnek, s a legnagyobb költségek terhelik a feleket. Ma a birtokosság az egyes községekben 8—10 év alatt is alig tud a tagosításhoz jutni, (TJgy van! balfelöl.) mig az 1883-diki törvény alapján egy-két év,alatt is tagba lehetett egy községet helyezni. Én tehát a tagositási eljárás reformját kérem az igen t. miniszterelnök úrtól, mert az ilyen, a megélhetést biztosító törvények szerintem sokkal sürgősebbek, mint a jogokat szabályozó törvények, azért, mert a jó biró még rossz törvény mellett is tud a helyes jogéletnek megfelelő ítéletet hozni és igazságot szolgáltatni, ellenben a megélhetési törvények maguknak az állam polgárainak egész jövőjére kiható intézkedések. És itt kötelességemnek tartom, t. ház, még két törvényhozási akczióra rámutatni, a melyeknek sürgős foganatbavételét feltétlenül szükségesnek tartom. (Halljuk! hal felöl.) Azért kívánom ezen tárczánál tárgyalni e kérdéseket, mert nekem az a meggyőződésem, hogy abban, a mi eddig a törvényhozás termében az u. n. szocziális kérdés megoldása tekintetében történt, (Halljuk! Halljuk!) mindig megnehezítette a helyes jogszabály megalkotását az a körülmény, hogy ugy künn a társadalomban, mint benn a törvényhozás termében az egyesek érdekcsoportok szerint szerveződtek; (Halljuk! Halljuk !) a jogszabályok megalkotásánál nem mindig azt keresték, hogy mi az igazság, hanem azt nézték, hogy az egyes jogszabályok melyik érdekcsoport érdekeinek felelnek meg jobban, mely érdekcsoport tudja saját hatalmát kifejteni, és arra igyekeztek, hogy azon érdekcsoport érdekében történjék a törvényhozási akczió. Ha azonban e kérdéseket azon érdekcsoportok keretéből kikapcsoljuk, és mint tisztán a jogszolgáltatás, az igazság kérdéseit hozzuk be ide, a törvényhozás termébe: akkor nézetem szerint megszűnnek az érdekcsoportok harczai; akkor megszűnik nézetem szerint egyik vagy másik érdekcsoportnak az a félelme, hogy ő le fog győzetni; akkor megtaláljuk a helyes megoldást, azt t. i., hogy mi az igazság; mi az állam feladata, a joguralom feladata; a gyengének védelmét az erősebbel szemben. (Helyeslés a bal- és a szélsöbalóldalon.) Egy valóságos irodalmi vállalatot képezhetne az a tollharcz, a melyet egyes jó vagy rosszabb hangzású nevek és czimfeliratok alatt egy napilap folytat a végrehajtási törvény 156. §-a erejénél fogva űzött visszaélésekkel szemben. A midőn a végrehajtási törvény 156. §-át vitavonom, mindig azon indokot kell keresnem, hogy mi végből lett ez a kérdés a törvényben szabályozva, és erre más indokot nem találhatunk, mint azt, hogy a gyengének jogát akarta védeni a törvény az erősekkel szemben. Meg akarta menteni attól, hogyha valaki egy ingatlannak csak egy kis hányadát veszi meg, ne legyen kitéve azon kis hányad értékével arányban nem álló uj költségeknek, a vagyonközösség megszüntetése általi tehernek. Tehát meg akarta engedni, hogy az együttes eladás által az összes ingatlan birtokába juthasson, hogy a vagyonközösség megszüntetése iránti eljárás elkerültessék, és az illető társtulajdonos birtoka pénzértékét kaphassa meg. A mig ez az intézkedés a gyengébb jogát biztosítani képes volt, addig ezen törvényes intéz-