Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-102

102. országos ülés 1902 április 28-án, hétfőn, 131 személyazonossági tanuk felhasználásával igazolta és nem személyesen. Ezt a törvény sehol sem rendeli. A közjegyzői törvény a személyazonosság megállapításának két módját ismeri. A közvetlen ismeretet és a személyazonossági tanuk felhasználását. A második esetben a kir. Ouria azt mondta ki: hogy, miután a jegyzékben nincs tanúsítva az, hogy mely esztendőben vétettek fel az illető választók a névjegyzékbe, az év hiányzik, tehát a peticzió elutasítandó. A formalizmusnak ez a kultusza idézi elő azt, hogy a bírót nem hatja át az a tudat, hogy neki az ügyet kell elintézni mentül gyorsabban és alajjosabban, hanem igen sokszer csak egy beadványt látnak maguk előtt, és ettől a konkrét esetet nem veszik észre. Hiányzik belőlük az a tudat és akarat, hogy röviden, gyorsan és alaposan befejezzék magát az ügyet. Ha szabad volna jelzőt osztogatnom, ezeket a bírákat ügyszámbiráknak nevezném el, kik igazán nem látnak egyebet, mint egy-egy ügyszámot. De az életben ennek messzemenő következménye van, mert beáll az az eset, hogy a kommerczium emberei, a nagykereskedők, a nagygazdák, a nagyiparosok szivesebben keresik fel a formális garancziák nélküli választott bíróságot, mint a rendes bíróságokat. Inkább a kevesebb garancziában nyugszanak meg, de érzik, hogy a gyorsabb elbírálás a modern forgalmi életnek oly követelménye, mely sokszor fontosságban felülhalad minden egyebet. A gyorsaság iránti ezen érzéknek hiánya okozza azután azt, hogy a bíráknak nagy része melegen táplálja a rossz ügyvédeknek egy rossz szokását, t. i. a halasztást. A halasztások olyan speczialitásai a magyar törvényhozásnak, hogy a külföldön ezt nem láttam sehol. Hogy azután hónapokszámra terjedhető halasztást osztogatnak indok nélkül, az oly megbízhatatlanná teszi a magyar törvényhozást, hogy nem haragudhatunk, ha az a bizonyos berlini iroda, a melyről a múltkor is megemlékezett egy napilap, körlevélben értesiti az embereit arról, hogy ő Magyarországon követelések behajtását nem vállalja el, mert teljesen meghatározhatatlan az az idő, a melyben a követelést itt be lehet hajtani. Hogy mennyire fontos, t. képviselőház, az, hogy a bíró határozott ügyszeretetet, az ügy befejezésére vonatkozó tendencziát fektessen az ügybe, sehol sem tűnik ki annyira, mint a bizonyítás felvételét elrendelő határozatban. Nálunk •—• és hivatkozom a ház jogász tagjaira — nincs az a bizonyítás, a melyet, ha felajánlottak, el ne rendelnének. Soha a bíró be nem hatol abba, hogy elválaszsza a felesleges bizonyítást a szükségestől. (Ugy van! a szélsőhaloldalon.) Mindig felsőbb bíróságokra hivatkoznak és attól tartanak, hogy feloldják az ítéletet. Nessi Pál: Fel is oldja a tábla! Krasznay Ferencz: Ezért azután Magyarország Eldorádójává lesz a rosszhiszemű adósoknak. Igen érdekes megfigyelésem, t. képviselőház, az, hogy ugyanezekből a hibákból eredőleg nálunk oly rendkívül gyenge a posszesszórius jogvédelem. A posszesszórius jogvédelemnek a kritériumát t. i. legtöbbször a bíró bírálja el; a zárlat elrendelésének a kérdése pl. többnyire birói kognicziónak a tárgyát képezi és ritkán vannak magában a törvényben szabatosan meghatározva azok a törvényi elementumok, a melyek egy zárlat elrendelésének kritériumai. Most már egy bíró, a ki nem mer, nem tud és nem akar öntudatosan, erélyesen elbánni az ügygyel, legtöbbször elutasitólag határoz, annyira, hogy pl. méltóztatik jól tudni, az örökösödési eljárásban négyféle zárlatot is ismerünk, négy esetben lehetséges a zárlat, t. i. a 14., 15., 90. és 91. §. esetében és volt rá eset, hogy lehetetlen volt a hagyatéki eljárásban egy szakasz alapján is elrendeltetni a zárlatot, daczára annak, hogy az négy különféle fázisban lehetséges, egyszerűen azért, mert a bíró nem mer az ügyhöz hozzányúlni és nem meri ezt az önállóságot igénylő intézkedést megtenni. Másfelől merem állítani, hogy egy jogrendnek, különösen proczesszuális jogrendnek fejlettsége a posszesszórius jogrendnek fejlettségével arányban áll. Belgium legalább hatféle saisit ismer, nálunk a posszesszórius jog nincs védve. Már most, ha egybevetem ezt a törvénykezés lassúságával, az eredmény nem lesz más, mint bizonytalanság, mert ha a bíráskodás még lassú is és posszesszórius jogvédelmet sem találni, akkor a bíráskodás nálunk teljesen megbízhatatlan lesz. T. képviselőház ! Minthogy biráinknak nagy része az elmondottak szerint nincs arra nevelve, hogy önállóan gondolkozzék és energikusan cselekedjék, beáll egy másik sajnálatos jelenség, és ez az, hogy a bíró mindig görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy hozott határozata felfelé megállható legyen. Ha ez így van, ebből az következik, hogy a magyar bírák többnyire csaknem kizárólag jus strictumot alkalmaznak, vagyis a biró alkalmazza az adott esetben, ha van róla törvény, ugy stricte azt, ha nincs, akkor a Márkus-féle elvi határozatokat — mert ez a mi bíráink bibliája. Azonban az, hogy a biró belefektesse, ha szabad azt mondanom, az életnek a szivét, hogy jus aequumot, méltányossági jogot teremtsen, a legritkább esetek közé tartozik. Már pedig mi tette az angol bírót, — vagy visszamenve — a régi római birót elasztikussá, mi tette az élethez simulóvá? Semmi annyira, mint a jus aequumnak, a méltányossági jognak az alkalmazása. Ámde a méltányossági jog a magyar jog terén teljesen ismeretlen, pedig megvolna az alkalmunk, mert hiszen épen az anyagi életnek, a kötelmi jognak terén nincs kötött marsrutája a bírónak, nincs kodifikált törvényünk és igy a biró alkalmazkodhatnék az élethez és alkalmazhatna, főkép pedig földmivesekkel, tudatlanokkal szemben nagyon gyakran méltányossági okokat. (Tetszés a szélsőbaloldalon.) 17*