Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-93
402 9'á. országos ülés 1902 április 17-én, csütörtökön. hez, a kiadásokhoz 7°/ 0-ot, a középiskolai czélokra pedig 32°/ 0-ot, de ezt is csak az utóbbi években. Azelőtt, 1867-től nagyon bosszú ideig gimnáziumok számára nem kapott az egybáz semmit, hanem tisztán a maga kiadásaiból fedezte azok költségeit. Tehát, a mit eddig adott a törvényhozás, azt természetesen köszönettel elismerjük, de viszont a törvényhozás végre ismerje el, hogy ezek a felekezetek ő neki tették a legnagyobb szolgálatot, a mikor helyette óriási kiadásokkal, híveiknek megterhelésével, ilyen középiskolákat fentartottak. (Helyeslés a szélsöbalőlda Ion.) A helyzetet még inkább magyarázza az, hogy pl. az ágostai egyház nem kizárólag a maga gyermekei számára tartja fenn a középiskolákat, sőt tanítványainak a fele nem evangélikus. A másik felét tehát más felekezetek számára tartja fenn. Erre nézve a következő kimutatással szolgálhatok. Az 1900-ik évben az ágostai hitvallású egyházak középiskoláiban vizsgát tett növendékek közül evangélikus volt 43 százalék; tehát nem is a fele, református 13 ; római katholikus 13; és izraelita 22 százalék. Nem teljes joggal mondhatja-e tehát ez a gyülekezet, hogy ő nem a maga felekezeti érdekeinek tart egyedül középiskolákat fenn, hanem csakugyan országos és nemzeti érdekeket szolgál azokkal? És miféle jogon kívánhatja azt akármilyen felekezet, vagy akár az állani, hogy az a szegény egyház a maga híveinek adójából más felekezeteknek, vagy az államnak ilyen nagy kulturális szolgálatokat tegyen és mi jogon lehet tőle rossz néven venni, hogyha végre azt mondja, hogy szolgálataimnak némi viszonzása fejében akarok segítséget, legalább annyit, hogy tovább is megfelelhessek feladataimnak. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nekem régi tapasztalatom és, fájdalom, meggyőződésem, t. ház, az, hogy Magyarországon nagyon régóta nem fizeti ki magát magyarnak és hazafiasnak lenni. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) A ki a magyar nemzet mellett határozott és nyílt állást foglal, az kárát vallja, hanem a ki daezoskodik, durczáskodik, ellenkezik, azt megszeliditik valamiképen és segítségére mennek. Ebben a tekintetben ismét adatokra hivatkozom. (Halljuk ! Halljuk !) Mikor az evangélikus egybáz közgyűlése benyújtotta ezt a javaslatot a kormányhoz, felsorolva szükségleteit, a többek között igen tanulságos adatokra hivatkozott. A szász erdélyi evangélikusság nem vallási, hanem nemzetiségi okokból nem csatlakozott a szoros értelemben vett Magyarországon lévő evangélikus egyházhoz. Autonómiáját, önállóságát egészen külön megtartotta. A mikor 1859-ben a pátens rendelete megjelent, az erdélyi szászság azt elfogadta, a magyarországi evangélikus egyház nem fogadta eb Pedig jövedelemmel, pénzzel kínálták; a magyarság nem fogadta el. És mi lett a következése? Az lett, hogy az akkori kormány is, meg a kiegyezés utáni magyar alkotmányos kormány is folytonosan jutalmazza a szászoknak ezen magatartását és folytonosan bünteti a magyarországi evangélikusokat, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) ugy, hogy ebből a segélyből, melyet mindmáig a magyar alkotmányos kormány ád a régi gyakorlat alapján a szászoknak Erdélyben, egy-egy szászra esik 8 krajezár, Magyarországon pedig egy-egy evangélikusra esik 2 krajezár. Ha azonban ezek is hajlandók lettek volna a törvénytelen kormánytól elfogadni a segélyt, ök is kapnának bizonyosan 8 krajezárt, igy azonban lássák kárát; igy jutalom és elismerés helyett még annyi segélyt sem kapnak, mint a mennyit megkapnak amazok. Ausztriára nézve is igen érdekes adat van. Ausztriát sem gyanúsíthatja senki azzal, hogy nagyon protestáns érzelmű; mégis ott az evangélikus egyháznál minden lélekre az államsegélyből 49 krajezár esik, Magyarországon pedig az állam összes segélye egy-egy evangélikus részére csak 7 krajezár. Ez mutatja, hogy ez tarthatatlan állapot; az igazságnak, az egyenlőségnek távolról sem felel meg. Tegyük hozzá, hogy pl. a szerb, az oláh egyház a magyar államtól igen tetemes javakat kapott és azon javak arányában nem tart fenn középiskolát, a mit pedig fentart, az nem magyar nyelvű iskola, nem a magyar nemzeti szellem hathatós szolgálatára van rendelve; ellenben az ágostai hitvallású egyház, a melynek hivei legnagyobb részben nem magyar anyanyelvűek, banem tótok és németek, ] 5 középiskolát tart fenn, de Magyarországon ebből egyetlenegy sincs más tannyelvű, mint magyar! (Élénk éljenzés a szélsöbálóldálon.) A református egyház pedig csak tiszta magyar. Hát ha valamelyik, a református egyház magyar fajtisztaságánál fogva feltétlenül megérdemelné a magyar kormány támogatását, (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbálóldálon.) a másik pedig megérdemelné e támogatást i zért, mert nagy szolgálatot tesz a közművelődésnek is középiskoláival, a magyar nemzeti szellemnek és nyelvnek terjesztése miatt is! És épen ez a kettő a magyar hazának, a magyar nemzetnek mostoha gyermeke. (Igaz! Ugy van! a szélsöbálóldálon.) Hol lehet ennek a helyes magyarázatát találni? Csoda-e, hogy ilyen körülmények között kifakad mind a kettő és hivatkozik az igazságra, a maga érdemeire; hivatkozik a 48-iki törvényre. (Igaz! Ugy van! a szélsöbálóldálon.) Még egy adatot van szerencsém felemlíteni az összehasonlítás végett. (Halljuk! Halljuk!) A szerb, oláh, görög-katbolikus, római katholikus püspökök, papság, az állami javakból igen nagy javadalmakat élveznek. Százezrekre megy egyik-másiknak a jövedelme. Ne méltóztassék kaczagni, banem csak részvéttel tudomásul venni, hogy pl. az ágostai hitvallású egyház olyan vagyoni helyzetben van, hogy legnagyobb püspöki fizetése 1600 frt, a legkisebb
