Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

89. országos ülés 1902 á álló társadalomnak egyéni és társadalmi munkáját elvégezni. (Ugy van! jobbfelöl.) Már a közoktatásügyi miniszter ur is hivatkozott arra, hogy az 1900-ban Kassán tartott agrár-gyülés létkérdésnek tekintette a középbirtokos-osztályra nézve, hogy ragadja meg a boldogulás minden kínálkozó tisztességes módját és gyermekei nevelésében, pályaválasztásában ne csak a múlt emlékei, tiszteletreméltó hagyományai, hanem a gyakorlati, reális szempontok által is vezéreltesse magát. De nemcsak az a baj nálunk, hogy maga a középbirtokos-osztály gyakorlati, szabad és független pályákra nem megy, hanem ezzel majdnem egy jelentőségű baj az, hogy ezzel az absztinencziájával a többi polgár szemében is degradálja a gyakorlati pályákat, deklasszifikálja a munkát és a tisztes üzletet és annál a súlynál fogva, melylyel ez az osztály állami és társadalmi életünkben bir, már ezáltal is károsan hat vissza ezen magatartás gazdasági kibontakozásunkra. Ennek a körülménynek tulaj donitható, hogy a mint csak igen szórványosan akad a kereskedelem és ipar terén működő kiváló egyéniség, ugy ezek is társadalmi káros befolyásoknak engedve, bizonyos mérvű anyagi megerősödés után, a polgári rendből kikívánkoznak és kitüntetésre, nemességre, társadalmi különállásra vágyakoznak. Ennek tulajdonitható, hogy nálunk a kereskedelmi, gyári és ipari üzemekben még a természet törvényei által indokolt természetes szukkreszczenczia sincs meg és hogy azok a nagy vállalatok, melyek a negyvenes és ötvenes években még a világkereskedelemben is némileg számot tettek, azóta vagy megszűntek, vagy idegen kézre kerültek. (Ugy van! jobbfelöl.) Ennek tulajdonitható a miniszter urnak azon szomorú tapasztalata, hogy nálunk még a nagy kereskedelmi és ipari czégek előkelő birtokosai is gyermekeiket fiskálisoknak és hivatalnokoknak akarják nevelni és minden törekvésüket odairányitják, hogy már a második generácziót eltereljék arról a pályáról, a mely, mint a miniszter ur oly pregnánsan kifejezte, a demokratikus munka tiszteletének hiánya miatt már az ő szemükben is deklasszirozott és másodrendű foglalkozássá vált. Midőn igy vázolni igyekeztem azt az állapotot, melyben hazánk intelligencziája a mai kor megváltozott létviszonyaival szemben áll, a jövő üdvös kibontakozása szempontjából két feladatot látok magam előtt. Az egyik társadalmi, a másik állami feladat. Egyik sem végezhető el a másik nélkül, mert csak ez esetben van értelme annak, hogy az állam a társadalomnak rendelkezésére bocsássa azokat az intézményeket, a melyek fel nem használás esetében — ismét csak tartalomnélküli keretek. De én bízom abban, hogy a magyar társadalom meg fogja érteni a kor intő szózatát és eddigi nevelési rendszerét egy tisztultabb, felvilágosodottabb, íprilis 12-én, szombaton. 271 előítéletektől ment nevelési politika exigencziáiba bele fogja illeszteni. (Helyeslés jobbfelöl.) Legyen szabad még röviden áttérnem az állami feladatokra és a közoktatásügyi politikának némely pontjait a gyakorlati pályákra való nevelés szempontjából megvilágitani. (Halljtűt! Halljuk!) Az egységes vagy az egységes jogositásu középiskola vajúdó kérdésével ezúttal nem akarok foglalkozni, mert a magam részéről legteljesebb mértékben méltánylom a közoktatásügyi miniszter urnak azt az álláspontját ebben a kérdésben, mely őt a radikális reformoktól és koczkáztatott kísérletektől visszatartja. Azon czél szempontjából, mely mint pedagógiai elv a gimnáziumi oktatás előtt lebeg, hogy t. i. humanisztikus alapon általános műveltséget nyújtson és az egyetemi oktatásra előkészítsen, nem is elsőrangú fontosságú az egységes középiskola kérdésének eldöntése. Más az, hogy a társadalom hibájából nálunk a gimnázium is túl van tömve oly elemekkel, melyek oda nem tartoznak, oly tanulókkal, kik vagy nem akarnak, vagy nem képesek a tudományos pályára lépni, és a kikkel azután a szellemi proletariátus növekszik. A gimnázium az ő pedagógiai problémáját teljesen megoldhatná, ha a társadalmi probléma, melyet megvilágitani törekedtem, megoldásra jutna. A pedagógiai és társadalmi érdek e ponton összefut. A társadalmi érdek azt követeli, hogy szűnjék meg ez a veszedelmes és káros ttílprodukczió, mely az úgynevezett tudományos pályákon tapasztalható, a pedagógiai érdek pedig azt, hogy ne özönöljék be a gimnáziumokba az a nagy, legalább a humanisztikus nevelés szempontjából értéktelen diáktömeg, mely kultúrát ölő hatását abban érezteti, hogy a gimnáziumi oktatásnak amúgy sem túlmagas szinvonalat időről-időre alább szállítani vagyunk kénytelenek. Hogy e tekintetben legalább némileg lehessen a társadalomra hatni, igen üdvösnek találnám, hogy a gimnázium IV. osztályából az átmenet az V. osztályba olyformánnehezittessék meg, s szigorittassék meg, hogy az algimnáziumból a gimnáziumi felsőbb osztályokba valóban csak oly tanulók mehessenek át, a kikre nézve a tanárok meggyőződtek arról, hogy tudományos pályára hajlamuk és tehetségük is van. Nem akarok ezúttal arra kiterjeszkedni, hogy talán üdvös lenne a gimnázium tananyagát 9 esztendőre felosztani, a hogy az a mi középiskoláink előtt mintakép lebegő németországi gimnáziumokban van. De mindenképen fontosnak és czélszerünek tartanám, hogy a gimnáziumokba való özönlést lehetőleg megnehezítsük. (Helyeslés jobbfelöl.) Manapság úgyszólván minden szülő, hacsak a gyermek nem teljesen ügyefogyott, erőnek erejével a gimnáziumokba igyekszik azt elhelyezni. Köztudomású dolog, hogy a reáliskolát igen kevés kivétellel a szülők fitymálják, a polgári iskolát pedig egyszerűen lenézik. Ehhez képest igaz ugyan, hogy aránylag a legjobb anyag