Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-78

16 78. országos ülés 1902 márczius 21-én, pénteken. egy férfiú, ki egy évtizeden keresztül a kritika fegyverét forgatta, most az alkotások mezejére lépett. Ez, t. ház, a parlamenti erkölcsi egyensúly leghelyesebb megvalósítása, odaállani annak, ki egy ideig csak birált, a nézőtérről az arénára, a küzdőtérre. De be kell vallanom, hogy az az öröm, a melyet ezen parlamenti ideának megvalósulása bennünk felkeltett, nagyon rövid ideig tartott. Mihelyt az uj miniszter ur programmbeszédét meghallottuk, azt láttuk, hogy ezen parlamenti elvnek további megvalósulása ő nála hiányzik. Mert mi a jelentősége annak, hogy egy ellenzéki férfiú átül a kormányok padjaira? Mi a jelentősége annak, hogy egy egyén, a ki birált, cselekvővé válik? Ennek jelentősége az, hogy az ezentúl vezetésre hivatott férfiú magával viszi a maga politikai meggyőződéseit, magával viszi a maga politikai programmját, és megvalósítani igyekszik azt, mint cselekvő, a mit azelőtt mint bíráló hirdetett. (Igazi TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Mondom, örömünk rövid ideig tartott, mert a mennyire megvalósult, sajnos csak formailag, a parlamenti elv, hogy az ellenzék felváltja a kormányt a működésben, ép annyira látjuk azt, hogy annak lényege az uj kereskedelemügyi miniszter programmjában megvalósulást nem nyert. Az uj kereskedelmügyi miniszter ur elmondta, hogy neki részletes, tüzetes programmja ma még nincs és hivatkozott arra az erkölcsi és jnolitikai felelősségre, a mely őt terhelné, ha részletes programmot adna. Ámde, t. ház, mi az adott esetben a kereskedelemügyi miniszter úrtól, ha nem is tüzetes, de nagyon nagyszabású kereskedelemügyi programmot vártunk. (TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Vártuk, hogy az után a meddőség után, a melyet a magyar kereskedelemügyi tárcza vezetése Baross óta feltüntet, ismét egy alkotó erőt fogunk ott látni, a ki majd ezt a hátramaradott országot gazdasági fejlődésre vezeti. Az a programm, a melyet a kereskedelemügyi miniszter ur adott, hogy lehetőleg az eddigi keretekben maradjunk és takarékoskodjunk, nekünk talán jól esnék — mondjuk — a hadügyi költségeknél, ott azonban, a hol a magyar vagyonosodásnak, a magyar gazdagodásnak az előfeltételeit kell megteremteni, a takarékosság egyszerű hangoztatása nem lehet kielégítő. (Tetszés a szélsöbaloldalon.) Második csalódásunk akkor következett be, mikor a kereskedelemügyi miniszter ur kijelentette, hogy elfogadja az elődje által benyújtott költségvetést és — itt mindjárt egy nagy logikai ugrást csinál — ennélfogva elődjének politikáját is. Azt hiszem, az adott helyzetben nem volt meg ez az okozati összefüggés a kettő között. Nagyon jól tudja mindenki, hogy a kereskedelemügyi miniszter urnak nem volt ideje egy uj költségvetés beterjesztésére. Tehát a praemisszát bátran elfogadhatta volna ós azt mondhatta volna, hogy elfogadom a költségvetést, mert egyebet előterjesztenem már esak az idő hiánya miatt sem lehet. De ő konzekvencziát vont le és azt mondta, hogy miután elfogadom a költségvetést, elfogadom elődöm kereskedelmi politikáját is. Ebben van a logikai botlás. Ha a kereskedelemügyi miniszter urnak csakugyan van mélyreható, nagy kereskedelmi programmja, akkor ideigóráig elfogadhatja a költségvetést a nélkül, hogy oly messzemenő konzekvencziákat mondanaj ki, a melyek azt jelentik, hogy továbbra is a tévelygés, a kicsinyeskedés, a rendszertelenség, a kapkodás, az öntudatlan kereskedelmi vezetés politikáját akarja folytatni. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Mert ne feledjük el, hogy a kereskedelemügyi tárcza sokkal többet jelent a nevénél. A kereskedelemügyi tárcza magában foglalja Magyarország összes ipari, kereskedelmi, közlekedési ügyeinek vezetését, a magyar vagyonosodás, a magyar közgazdaság összes kérdéseit. Ily körülmények között, azért, mert megvan egy költségvetés, oly messzemenő következtetést vonni le, hogy pusztán technikai okokból egy egész politikai irányt elfogadjunk, olyan csalódás, a mely megdermeszti bennünk a jövőbe vetett hitet és kételyt támaszt az iránt, hogy nyertünk-e annak a parlamentáris elvnek megvalósulásával, hogy végre-valahára egy ellenzéki férfiú jutott az aktiv politika mezejére. T. képviselőház! A kereskedelemügyi miniszter ur igen nagy kérdéseket emiitett fel. Sajnos, hogy csak emiitette, és annyira emiitette, hogy inkább elméletnek lehet nevezni azt, a mit ő mondott, mint gyakorlati megvalósítást jelentő nyilatkozatnak. Szólt a társadalomnak az államhoz való viszonyáról és bizonyos keserűséggel emlékezett meg arról, hogy a magyar társadalom mennyire közönyös. Hát ez igaz. A magyar társadalomnak közönyössége — tehát az adott esetben a közgazdasági téren való közönyössége — olyan jelenség, a melyet ón itt rövid képviselősködésem alatt körülbelül minden héten hallottam említeni. De vájjon elég-e a hibákat konstatálni! ? Nem kell-e a hibák okait kutatni ? Nem kellene-e rájönnünk arra, hogy a magyar társadalom közönyösségének előidézésében az eddigi kormányzati rendszernek van nagy része? (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Nem kell-e megállapítanunk, hogy a magyart leszoktatták a közgazdasági ügyek iránti érdeklődésről? (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Nem kellene-e arra gondolnunk, hogy öntudatosan a nagy politikai kérdéseket dobták a magyar nemzetnek oda, hogy eltávolítsák figyelmét a gazdasági lekötöttségtől? Nem gondolunk-e arra, hogy 1867-ben, a mikor a nemzetet uj alkotmányos életre felszabadították, egyúttal a gazdasági önállóságot lekötötték, nehogy a politika valamiképen eszébe jusson. (Igaz ! TJgy van! a szélsöbaloldalon). Mert, t. képviselőház, ha a társadalom működésére, a társadalom érdeklődésére, a politikai ós a köz-