Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-84
8í. országos ülés 1902 április 5-m, szombaton. 127 delmi kikötő előmunkálataira« felvett 90.000 koronás kiadási tételt. A csatornaterveket ugy a sajtó, mint legalább részben a közvélemény is elég rokonszenvesen fogadta és mégis azt látjuk, t. ház, hogy ma talán messzebb vagyunk azok megvalósításától, mint a mikor azokat felvetették. Ennek a jelenségnek okát tömören foglalta össze a pénzügyminiszter ur f. é. február hó 22-én tartott beszédében, a midőn is azt, mondta (olvassa): »Nem vagyunk egészen megállapodva a csatornák, vagyis a mesterséges viziutak kérdésében. Mert hiszen, ha sokan vannak, a kik a csatornák építését helyeselik, ugyanannyian vannak, a kik azt ellenzik. Ebben a tekintetben a kontroverziák nincsenek teljesen elintézve. A kormánynak pedig, nagyon természetesen, lelkiismeretesen kell ezt a kérdést minden irányban mérlegelnie, különösen abból a szempontból, vájjon azok az előnyök, a melyek a csatornák építésével járnak az egész országra nézve, arányban állanak-e azokkal a jelentékeny áldozatokkal, a melyekkel ezek össze vannak kötve.« A pénzügyminiszter ur által hangoztatott lelkiismeretes körültekintés és aggályok tényleg sok alappal bírnak. Hiszen, a mint felmerült egy-egy nagyobb, nagy konczepczióju csatornatervezet, már a bölcsőjénél ott állott mindig egy erős ellenzék, a mely akár financziális, akár közgazdasági okokból ellenezte egy általános csatornahálózat kiépítését. Mindenesetre kerékkötőként szerepelt az a körülmény is, hogy Magyarországon a viziügyek közigazgatásilag meg vannak osztva és velük együtt meg van osztva természetesen a csatornakérdés is, a mennyiben a hajózási rész a kereskedelemügyi minisztérium, az öntözési pedig a földmivelésügyi minisztérium hatáskörébe tartozik. Legjobban ártott a csatorna kérdésének az, hogy összekapcsolták vele a fővárosi téli kikötő kérdését, (Halljuk! Halljuk!) a mely kikötőt némely vérmes szakemberek olyan nagy arányúnak óhajtottak, hogy talán 100 millió forintba is belekerült volna. Természetes, hogy e tervezettel szemben egy egészséges reakczió támadt, és méltán, hivatkozva arra, hogy az ország és az adózó társadalom mai szegénysége mellett egyáltalában nincsen szükség egy ily nagyarányú téli kikötőre a fővárosban, mikor ott állanak a rakpartok a Duna mindkét partján, jóformán teljesen üresen, a melyek mellett az őszszel alig volt kikötve egypár gabonaszállító és káposztás hajó. (Helyeslés jobbról.) A fővárosi kikötő iránt érzett antipátia azután átragadt az egész csatornakérdésre. Az Összes tervek között csak egyetlenegy volt, a mely, azt hiszem, általánosan minden hivatalos és társadalmi faktor részéről egyforma szimpátiával fogadtatott. Ez az egyetlenegy csatornaterv a duna-tiszaközi csatornának a terve. (Ugy van! jobbfelöl.) És mégis, daczára, hogy a terv általános szimpátiával fogadtatott, még ma sem történt meg az első kapavágás. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy a legfőbb kérdésekre nézve még ebben az egy csatornatervben sem tudtunk megállapodásra jutni. Mindjárt a dolognak financziális része tekintetében szintén merült fel aggály, hogy még ez az egy csatorna sem lesz rentábilis és hogy a mai viszonyok között meg kell gondolni, hogy az adózó polgárok filléreit hová fordítja az állam. De, t. ház, nincsen megírva sehol, hogy a duna-tiszaközi csatornát az államnak saját költségén és állami rezsiben kell megépíteni. Hiszen épen a kereskedelemügyi miniszter urnak székfoglaló beszédében erősen hangoztatva hallottuk, hogy elég volt már Magyarországon az államnak ipari és kereskedelmi vállalkozásaiból. Hiszen már teljesen kishitüvé neveltük a társadalmat, a mely mindent az államtól vár és saját erejéből valami nagyot inicziálni és teremteni gyáva. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Azt hiszem azonban mégis, t. ház, hogy a mai olcsó pénzügyi viszonyok mellett társadalmi utón magánvállalkozással sikerülne kiépíteni a dunatiszaközi csatornát egy feltétel alatt és ez az állami kamatgaranczia. Az állam a kamatgaranczia fejében mindenesetre kellő ingerencziát gyakorolhat a csatorna tarifapolitikájára, és — a mi nagyon szükséges, — egyáltalában az egész üzemre is. Természetesen, a kamatgaranczia mellett még igy is anyagi rizikóval járna ez az államra nézve, tehát még ez esetben is igyekezni kell, hogy a csatorna pénzügyileg rentábilis legyen. Ennek a rentabilitásnak egyetlenegy feltétele van, és ez az, hogy a csatorna necsak hajózási, hanem egyúttal öntözési és erőátviteli czélokra is szolgáljon. És ha teljesen eltekintünk is a kérdés financziális oldalától, mint a hogy egy ilyen nagy kérdésnél ennek csak másodrangunak szabad lenni, ha azt akarjuk, hogy egy ilyen csatorna a hozzá fűzött nagy közgazdasági, szocziális és nemzeti szempontoknak megfeleljen és azokat kielégítse, még akkor is lehetetlen, hogy ez ne egyesítse magában a mesterséges viziutaknak mindhárom felhasználási módját: a hajózást, az öntözést, illetőleg kanalizálást és az erőátvitelt. A mai közgazdasági viszonyok mellett és a jövő kereskedelmi konstellácziókra való tekintettel, szerény véleményem szerint, legfontosabb a három közül a hajózási kérdés. Hogyha rátekintünk Magyarország térképére, t. ház, azt látjuk, hogy az ország hidrográfiai viszonyai a lehető legkedvezőtlenebbek. Az ország közepén északról délnek folyik a két legnagyobb folyó, a Duna és a Tisza, az országot három részre osztják, a melyek egymástól teljesen szeparáltak, köztük transverzális vizi összeköttetés nincsen. Általában ezek a hidrográfiai viszonyok, folyóinknak ezen észak-déli iránya homlokegyenest ellentétben áll Magyarország mai közgazdasági állapotaival és fejlődésével. Hogyha mi fejlett ipari