Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-83

110 83. országos ülés 1902 De itt van, mint legjellemzőbb eset, az egri kereskedelmi és hitelintézet esete. A főfaktor, az intézet vezetésének fáklyavivője Éliásy Ferencz vezérigazgató volt. Szakképzett könyvelő volt, az intézetnél modern ellenőrzési rendszert vezetett be, ez azonban csak papíron volt meg. Volt ottan utalványozási, ellenőrzői könyv, napibiztosi, igazgatói, felügyelőbizottsági ellenőrző könyv, de ezek csak arra valók voltak, hogy a könyvelésben járatlan igazgatósági és felügyelőbizottsági tagokat tévútra vezessék. Ez az Éliásy Ferencz maga mellé vett egy második könyvelőt, Dosztál Ferencz személyében. Érdemes ezzel az emberrel foglalkozni, mert valósággal e speczies typusának tekinthető. Volt ennek a könyvelőnek nyolcz gyermeke, szerény fizetéssel volt az intézetnél alkalmazva, az Éliásy bűnös üzelmeiről tudott, de a dolgot felfedni nem merte, mert közönséges iparos volt, a kit Éliásy azért vett be az intézetbe, hogy olyan ember legyen mellette, a ki vele szemben az ellenőrzést gyakorolni nem képes. Egy ilyen koldus fizetésű, ennyi gyermekkel megáldott és bizonytalan állásban levő hivatalnoktól, a ki ki van szolgáltatva feljebbvalója önkényének, lehetett-e kívánni, hogy felfedje Éliásy üzelmeit, a ki a városban közbecsülésben állott és nagy tekintélynek örvendett ? Ilyen embertől, ilyen könyvelőtől nem várhatjuk, hogy az erkölcsi igazságokat diadalra juttassa, (Iga,?! TJgy van!) Ilyen exisztencziák lehetnek Magyarországon sáfárjai a takarékbetéteknek. Itt van nézetem szerint a kérdés punktum saliense. Az eddigi javaslatok mind bele akartak nyúlni az intézetek ügyvezetésébe és azt akarták megrendszabályozni, már pedig nagyon kérdéses, hogy szükséges-e, hogy a törvényhozás az intézetek belső ügykezelésébe beleavatkozzék. Egy hozzánk közel álló példa bizonyítja, hogy a törvényhozás ilyen utón czélját el nem éri. 1899. június 13-án hozták meg a német HypothekenbankGesetzet; ez nagyon okos, szigorú törvény volt. A felügyelők és az igazgatósági tagok kötelességei abban szigorúan körül voltak irva. És mégis mi történt? Az, hogy ezeknél a német intézeteknél, a melyek előtt, ha egy magyar tisztviselő elment, tisztelettel kalapot emelt, a hol a Gegensperre és a Treuhörder intézménye be volt hozva, az utóbbiak a záloglevél-tulajdonosok bizalmi emberei, a leghallatlanabb visszaélések kerültek napfényre. Azt tartom tehát, hagyjuk azokat a tervezeteket, a melyek belenyúlnak az intézetek vezetésébe, hanem teremtsük meg inkább előfeltételeit annak, hogy a pénzintézetek tisztviselői kara meg tudjon felelni nehéz hivatása minden igényének. Tegyük kötelezővé a pénzintézeteknél — erre volt kíváncsi, gondolom, az előbb közbeszólt t. képviselő ur — a szolgálati pragmatika megalkotását és oktrojáljuk rájuk a nyugdíjtörvényt. És pedig, minthogy nézetem szerint a kereskedelmi törvény bekövetkezendő revíziója alkalmából a kereskeáprilis k-én, pénteken. delmi alkalmazottakról szóló fejezetben ez a két kérdés meg nem oldható, alkossunk ezekre nézve külön törvényt. Ezt azért mondom, mert ugy tudom, hogy a t. kereskedelemügyi miniszter ur megbízásából épen most folyik a kereskedelmi törvény revíziója. Mert nézetem szerint az a tekintet, hogy a pénzintézeti tisztviselők a megtakarítás czéljából félretett pénzek kezelésével foglalkoznak, olyan anyagot visz bele a kérdés tárgyalásába, hogy ez egészen külön megfontolást igényel. Hiába szabályozzuk mi akármilyen szigorúan a felügyelőbizottság és az igazgatóság kötelességeit, sőt, merem állítani, hogy a revizori intézménynek behozatala sem válnék egészen be, hanem csakis akkor, ha ezek mellett megalkotjuk a pénzintézeti tisztviselők részérc a szolgálati j)ragmatikát és a nyugdíjtörvényt. Ez a két törvényhozási intézkedés képes volna a betevők érdekeit biztosítani, mert semmiféle ellenőrzés sem olyan jó, mint a melyet a tisztviselők egymás irányában gyakorolnak és pedig nem az, a melyet a felettes alantasaira, hanem kiválólag HZ,, BJ melyet az alantas felettesei ellen fordíthat. A mi a szolgálati pragmatikát illeti, a kérdés megoldását nem abban látom, hogy valamennyi pénzintézetre nézve egy és ugyanazon szolgálati pragmatikát oktrojáljuk rá, mert hisz ez az intézetek által ápolt különféle igények mellett nem is volna lehetséges, hanem igenis lehetséges az, hogy a fő elveket megszabjuk és azokat oktrojáljuk rá törvényhozási utón az összes intézetekre és ugyanakkor fórumot állítunk fel, a mely a szolgálati pragmatikát ellenőrizni is képes legyen. Ez a fórum lehet a pénzintézeti kamarák felállítása esetén a pénzintézeti kamara és lehet második és utolsó fórumot a kereskedelemügyi minisztérium keretében felállítani. A mi aztán a nyugdíj szabályozását illeti, mindenekelőtt meg kell, hogy ismerkedjünk azzal, hogy minő nyugdijszabályok léteznek pénzintézeteinknél. Van a nyugdíjbiztosításnak egy alacsonyabb és egy magasabb foka. Az alacsonyabb fok úgyszólván az egész országban dívik, legalább a vidéken valamennyi pénzintézetnél. Az t. i. az alacsonyabb foka a nyugdíjbiztosításnak, a mikor az intézet vagyonának egy bizonyos részét félreteszi és azt tisztviselői nyugdijalapként jelöli meg, a nélkül, hogy alapító oklevelet állítana ki. Ilyen esetekben, t. képviselőház, az ilyen Ígéreteknek elfogadója nem lévén, az csak a szelekbe kiáltott fogadalom, a melyet az intézet igazgatósága a közgyűlésen bármikor visszavonhat. Aztán van egy magasabb, már fejlettebb foka: ez az, a mikor alapító oklevéllel szabályozza a nyugdíjigényét annak a társulati tisztviselőnek. Ekkor ez az alap a társulattal szemben már mint jogi személyiség jelentkezik és épen olyan, mint a társulatnak egyéb, más hitelezője. Vannak intézetek, a hol még külön is könyvelik az ilyen alapokat és külön vagyon-