Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-74

286 74. országos ülés 190% márczins 17-én, hétfőn. Előttem felszólalt t. képviselőtársaim valamenynyien elismerték a t. miniszter ur jóakaratát és ügybuzgalmát és szíves készséggel elismerem én is. De ép ugy elismerték valamennyien, hogy a rendelkezésére bocsátott összeg a nagy feladatokhoz képest igen csekély. Erre nézve nem kivánok észrevételt tenni. Tudom, hogy sok dologra kell pénz : ágyukra, nyugdijakra és fényes országházra, mert Magyarország a földkerekségén a leghatalmasabb és leggazdagabb ország lévén, illendő, hogy előkelő állásának megfelelő legyen az országháza is. Előttem felszólalt t. képviselőtársaim közül némelyek rámutattak arra is, hogy a t. földmivelésügyi miniszter ur a rendelkezésére bocsátott csekély összegeket sem használta fel mindig elég szerencsésen, mert olykor-olykor a nagyúri passziókat kelletén túl támogatja. Erre sem teszek észrevételt, ezt a szoczialistákra hagyom. Csak arra kérném a t. miniszter urakat, hogy a költségvetés komolyságát lehetőleg megőrizni igyekezzenek és ne tegyék azt nevetségessé. (Halljuk! Halljuk!) Mert, t. ház, a mikor a t. előadó ur arról beszél, hogy a magyar kormány mennyire szivén viseli az összes lakosság vagyoni, anyagi érdekeit nemzetiségi különbség nélkül, és ezt azzal illusztrálja, hogy a miniszter ur 3 év előtt egyik vidéknek 160 tenyészállatot adott, megengedve azt, hogy 3 esztendő alatt fizessék le a vételárt, másik vidéknek 300 ily tenyészállatot adott, és a t. előadó ur ekkor megüti a nagy dobot, akkor annak, a kinek a komikum iránt némi érzéke van, lehetetlen nem mosolyognia. Szintén közel áll a komikumhoz mikor a t. előadó ur arról beszél, hogy a miniszter ur mint juttatott jobb anyagi viszonyok közé 64 községet, 5439 családot, 12.465 hold földdel bérleti rendszer mellett, tehát juttatva egy-egy családra 2 hold földet. Mert hogy milyen földet adtak nekik, annak kommentárját Uray t. képviselőtársam ajkáról hallottuk, a ki azt mondta, hogy gróf Schönbornnak nagyatyja is alig szerzett krajezárnyi hasznot abból a földbirtokból. És ismét ütik a nagy dobot és ismét elérik a komikum határát. Kern tagadom, hogy a humornak, a komikumnak megvan a maga végtelen becse a legszárazabb dolgok tárgyalásánál is, de nem gondolom

/ azt, hogy a költségvetésnek előnyére válnék. Általában ha a költségvetést nézem, arra a gondolatra jövök, hogy az u. n. homeopatikus gyógymódnak Magyarországon nagy jövendője van, mert a gazdasági bajok orvoslásánál a magyar kormány is ezt fogadja el. Nem tudom, az orvosi tudományban mennyire vált be ez a gyógymód, de abban kételkedem, hogy a gazdasági bajok gyógyításánál beválnék. De, t. ház, mikor e tárczához felszólalok, teszem kiváltképen azért, hogy rámutassak annak leggyengébb oldalára, legnagyobb fogyatkozására, arra t. i.. hogy ebben a költségvetésben a szegény, nyomorral küzködő munkásosztályra egyáltalán semmiféle tekintettel nincsenek. Mintha a munkáskérdés nem is léteznék, mintha azt a miniszter ur a munkástörvénynyel, a hitelszövetkezetekkel és a népies olvasmányokkal már végkép megoldotta volna! Pedig mindezekkel a baj gyökerét egyáltalában nem is érintette. A t. miniszter ur megalkotta a munkástörvényt és diadalünnepet ült, hogy lefújta a munkásmozgalmat. Vájjon mennyiben boldogította a miniszter ur a munkástörvénynyel a munkásokat? Tessék megkérdezni őket, és majd megmondják, hogy semmit sem várnak jobban, mint ennek a törvénynek eltörlését vagy legalább a revideálását. Ez a törvény a szegény munkásokat nem elégítette ki, mert ez csak a szegény embert fogja, a nagybirtokost pedig egyszerűen a kályhára dobja. A t. miniszter ur létesített hitelszövetkezeteket, gazdasági munkás-segélyegyleteket. Elismerem, ezek a nép egyik-másik rétegére jó hatással vannak és lehetnek, de a szegény munkásosztály nem megy bele. A szegény munkás azt mondja, hogy neki kenyér és kereset kellene, és mikor sem kenyere, sem pénze, sem keresete nincs, mikor egy-egy zsidó boltos kegyelméből telel ki családjával, gyermekeivel, a kik közül t. i. egy-egy boltos 30—40 szegény ilyen családnak ad hitelt, persze jó perczentért, akkor a miniszter ur odamegy a munkáshoz és azt mondja: gyertek a segélyegyletbe és boldogitlak benneteket, fizessetek hetenkint ennyit és ennyit. Az előtt a szegény ember előtt ugy tűnik fel ez, mint valami akasztófahumor, hogy fizessen, mikor sem egy fillére, sem semmiféle keresete sincsen. Önök, t. miniszter ur, nem is tudják, hogy mikor az embernek egy fillére és semmi keresete sincsen, az a 10—20 fillér milyen rengeteg kincs annak a szegény embernek. Reá nézve az a Dárius kincse. A miniszter ur festetett mezei munkásképeket, és a jóravaló derék munkásokat azokkal prezentálta meg. Egyik megyei tisztviselő egyik főispánnak az előcsarnokában mutatott egy ilyen munkásképet. A munkásember pedig boszankodik és azt mondja, hogy jobb] volna neki az ára annak a képnek, hogy kenyeret vehessen rajta. A t. miniszter ur Wittman képviselő úrék dél-magyarországi működését felkarolva és azoknak a példája szerint járva el, itt és amott egy-egy munkást pénzzel jutalmaz meg és tejszövetkezeteket alakit. Most felkarolják ezeket, de míg "Wittman képviselő ur az ellenzéki padokon ült, addig rá sem néztek ezekre és mig Wittmann képviselő úrék ezeket csekély költséggel létesítették, addig a kormány kezében ez meglehetős költségekkel jár, és csak nehezen prosperál. A t. miniszter ur . . . (Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a terembe lép. Éljenzés jobbfelöl.) A t. miniszter ur népies olvasmányokkal és könyvekkel árasztja el a népet, és szerkeszt